Minden

2021. június 21.
Végeredményében a valóság ugyanaz marad, mint ahogyan sejtettük. Züllött álca csupán a gondolat, mely lebeg a test körül a végtelen éterben. Magányosan töltött pillanataink túlcsordulnak az idő minden keretén, minden értelmét veszíti, semmit nem érzékelünk többé reálisnak, a tartalmat pedig soha többé nem leljük meg. Így lealázott lényként hullunk vissza az anyagi világba, visszanyerve maradék tudatunk fényét, amellyel gazdálkodhatunk véges életünk múlni nem akaró időtlenségében.

Egyedül végrehajtani mindent borzalmas, saját magunkra való támaszkodást mégis olyan szépnek és magasztosnak értékelhetjük. A saját egzisztencia vágya mindenkit megrészegít, ezért hajt a világ, ez a cél, ezért rohan mindenki, a verseny erről szól, még ha egyre elérhetetlenebbé is válik, hiába növekszik a tempó. És mégis, ha összejön, körülöttünk hiányzik az élet. Mindenki sémába rendezkedett, felvett szerepet játszik. Ezért nincs többé értelme semminek. Ami elkezdődik, véget ér, ami önmagában egy természetes és szükséges folyamatnak mondható, de a probléma az, hogy ezen két esemény között nem történik valójában semmi.  Illetve, még ha valamit be is tudunk tartalomnak, az valójában csak hazugság, amely talán még a semminél is sokkal rosszabb, mert egy elérhetetlen vágyból fakadó fantáziálást jelent. Továbbá, ha már eljutottunk arra a szintre, hogy nem csak másokat, de önmagunkat is becsapjuk… Azt hiszem, itt ér véget az élet.

Ténylegesen azzal kapcsolatban kell felszólalni, amit a valóság ad. Mit tapasztalsz, érzel, látsz, a saját szemed által generált homályon keresztül, melyet még isteni értelmed sem tisztít meg igazán, sőt, szubjektív értelmezést generál. Megbicsaklott gondolati forrásba eresztett közhely rengeteg, nem érdemes már semmit tenni senkivel, nem lehet az embert magyarázni, kontextus nélküliségbe fulladt magányba züllött mindenki.

Valójában senkihez sem tartozom, és bármennyire is akarok, mindig oda lyukadok ki, hogy talán jobb, ha nem, ha megértem és megismerem azt az állapotot, mikor már nem szükségből vagyok valakivel, hanem mert tényleg szeretem, de mivel eluralkodik a magány, ezért addig nem tudok szeretni, míg ez az állapot fennál, így végeredményében ugyanoda kerülök, éppen ezért a valóság az, hogy soha de soha nem fogok valakié lenni, nem fogok sehova se tartozni, mert mikor létre is jön egy kapcsolat jellegű valami, akkor valójában az önzés lép életbe, és csak saját vágyaim kielégítésére fogom használni, ott fogok állni aztán bambán és értetlenül, hogy mi történt velem, mert akiről azt hittem, mindennél jobban szeretem a világon, az valójában nem is kell, ellököm, undorodok, hiszen csak egyetlen orgazmusra kellett, hogy hímivarsejtjeimet ágyékára, hasára, combjára folyassam, hogy onnan szépen lassan csordogálva bevegyék a bőr minden felületét, ahol csak érik, de nekem ezután sehogy sem lesz jobb, mert elfordulok kínkeserves könnyek közepette, mert egyszerre fáj az, hogy valójában én nem szeretem őt, és az is, hogy tényleg, valóban csak ennyire kellet, nem tudom elviselni saját önző és undorító jelenlétemet, és közben aztán mégis vágyok egy kapcsolatra, ahol befogadnak és szeretnek, hogy odabújhassak valakihez esténként, simogassanak, vigasztaljanak, mint egy csecsemőt, míg el nem alszom, és a nő illatát, aromáját beszívva álmodhassak egy csodálatos világot, melyben soha nincs magány.

Érthetetlen állapot az ilyen, ilyesformán felesleges is vele foglalkozni – jöhetne a satnya tévhit, de nem érkezik végül meg, mert értelmi képességeim meghaladják bőségesen ezt a fokozatot, és ez jó. Muszáj annak tulajdonítani, ezt másképpen nem lehet csinálni, nem lehet az emberiséget de még csak egyetlen embert sem megváltani, csak önmagunkat önmagunk által, mert másért nem vállalhatunk ilyen szintű felelőséget, mely viszont így azt eredményezi, hogy aki ebben a státuszban ragad, az ne számítson külső segítségre, tartsa meg magának saját bánatát és erősítse meg lelkét, vértezze fel magát vérszomjas hatalommal, mert bizony ebből a szeret hiányból előbb vagy utóbb gyűlölet keletkezik, az pedig pusztít, mindenkit magam körül, és mindent magamon belül, így végeredményében jobban járok, ha főbe lövöm magam jó gyorsan, átszaggatom a koponyámat egy sörétessel, vagy mit tudom én, felakasztom magamat és megfulladok, esetleg a gerincem is eltörik, az lenne az igazán jó, de bánom is én, mert nem ettől fog semmi sem függeni, ez amolyan felesleges részlet a világban, kitörlődöm és az emberek előbb vagy utóbb, de inkább előbb tovább lépnek, elfelejtenek, mert kibebaszottul senkinek sem vagyok annyira fontos, hogy érdemben foglalkozzanak velem, azaz hogy szeressenek igazán.

Nem lehet elviselni, hogy gyalázatos árnyként hanyatlik rám a világ, hogy természetemmel ellentétes arccal rendelkezem, a végeredményt, hogy a vágyam mire irányul, és közben az ellentétét kapom annak, amit kívánok… Valahogy nem jut eszembe más, csak egy könnycsepp, rejtve, és gyorsan végig gördülve, hogy utána pillanatok alatt szárazzá válhasson orcám, hogy ne keljen azt látnia senkinek. Határozott és előre törő, de a magány burkaiban fulladozó. A vágy nem szűnik meg, folyamatosan feszíti testem, szét akar robbantani, őrületbe kerget, legyőz mindent, mi világos. Minden erkölcs és objektivitás megszűnik, marad egy szűk én, és csak én. Minden öncélú, a világ egy kibaszott brutális hely, mindenki keresztet hordoz, de senki tragédiája nem akkora, mint az enyém. Önző vagyok, kibaszott önző, megtagadom mindenkitől a megváltás lehetőségét, előre furakodom, s felkiáltok, hogy sajnáljatok, hanem mégse: vegyetek komolyan, lássátok, hogy stabil vagyok és büszke, úr, irigyeljetek, kívánjatok, fejezzétek ki irántam minden nemű vágyatok, örüljetek, ha csak rátok pillantok, higgyétek, hogy nekem semmi gondom! De esténként, a hosszú magányos éjszakákon jöjjön el egy szép nő, aki odabújik hozzám, s mint a csecsemőt, a fejemet megtartja, simogatni kezdi a tarkómat, és hagyja, hogy szopjam a mellét, egyre intenzívebben, és védjen, óvjon, őrizzen, mint egy kisgyereket, de mikor nyilvánosság előtt vagyunk, nézzen fel rám, dicsőítsen, és hangoztassa mindenkinek, milyen csodálatos férfi vagyok, milyen érett és felnőtt! És mindig, mikor szexuálisan egyesülünk, én dominálok, mindig én irányítok, és akkor van orgazmusa, ha én azt úgy akarom, akár meg is kínozhatom, üthetem, s ő tisztelni fog, sőt szeretni, és minden este a lehető legnagyobb gyengédséggel vígasztal a keblén. Minden könnyemet feltörli, minden uralkodási vágyamat kielégíti. De én sosem leszek gyengéd, viszont nem is várja el, csak ő lehet az, és elvisel, sőt, szeret és kíván, mert önző vagyok, csak én vagyok a fontos, mert ő is csak miattam az, kész, ezen nincs mit magyarázni.

Jelenleg arra való kísérletet teszek, hogy körül járjam azt az érzelmi, gondolati és tapasztalati valóságot, amelyet önmagam körül érzékelek. Nem egyfajta tudatos, előre megtervezett műről van szó, sőt, a spontán alkotásba fektetek leginkább. Ennek az oka az, hogy ez az a helyzet, mikor az ember a legérzékenyebb, mikor leginkább ki vannak élezve érzékeink.

Pontosan nem tudni, hogy mi lesz belőle. Több, mint valószínű, hogy pár oldal után véget ér, mert érdeklődésemet vesztem ezzel kapcsolatban, esetleg novellává fejlődik. De valójában az sem mutat meg túl sokat, kicsit tapogatózik, de nem fog meg semmi konkrétumot, és ezt itt sem vállalom, elvégre ahhoz pont a tervezettség és a precizitás lenne szükséges, amit itt elvetek, elvégre csak azt lehet jól előre megfontolni és aztán kidolgozni, amiről tudjuk, hogy micsoda. Jelen esetben meg még a legkisebb szikrája is igen homályos, tehát koncepciót alkotni esztelenség lenne, maradunk a puha tapogatódzásnál, a logikát meg maximális elvetésre ítéljük… Avagy mégsem, elvégre pont ez a lényeg, hogy összefüggő dolgok ebből alakulhatnak majd ki – már, ha alakul. De ez se nem cél, se nem eszköz.

Így tehát úgy kell belevágni ebbe az egészbe, mintha egy teljesen új fával ismerkednénk, amely még nincs kategorizálva a rendszertanban sem, ezen kívül teljesen véletlenszerű mintákat kapunk belőle. Hol a termésének magját, hol a levelének egy darabkáját, hol a kérgét, hol az ideális földjét, hol a rovart, mely rajta él. Továbbá beteg mintákat is kapunk, sőt, néha egészen becsapósokat is, melyek nem is ehhez a növényhez tartoznak, hanem hordalékok, melyeket a szél fújt ide. Na ennyire spontán az egész, és ennyire véletlenszerű, de nincs min meglepődni, mert az agyban a képek nem alkotnak összefüggő szerkezetet maguktól, ha csak rátekintünk.

Alapvetően elsőként mindenképpen azt az érzést kell megfogalmazni, amely valójában nem is tudjuk, hogy honnan származik. Szorongás és keserűség, valami elhivatottság, vágyakozás, erőnléti gyengeség, demotiváltság, majd annak ellentéte. Mikor hiányzik valami, de magunk sem tudjuk, hogy mi az. Lehetne itt példákat felsorolni, egészen köznapitól elkezdve, mint az édesség, vagy egy ital, vagy önmagában véve bármilyen élelmiszer; esetleg éppenséggel egy társ, viszont szerető nő képében, amely beteljesíti a szerelmünket. De lehetne bármi más is, egy illat, egy érzés, egy gondolat, egy tárgy, egy íz, vagy valami gyengéd simaság. Akár lehetne valami absztraktabb, mondjuk Isten, vagy éppen a halál utáni lét vagy éppen nem lét megismerése. A végtelenségig lehetne sorolni a dolgokat, de az igazság az, hogy a hiány az örök, beletorzult a személyiségbe, annak elidegeníthetetlen részévé vált.

Ezzel kell tehát valamit kezdeni: miképpen lehet hasznosítani a hiányérzetet, mint személyiségjegyet? Van-e értelme annak megszüntetésével foglalkozni, ha végeredményében ugyanaz következik minden próbálkozásból? Talán egyszerűbb lenne ezt felhasználni, méghozzá arra ráébredni, hogy ez a magányos hiány mennyi időt ad, és mennyi felesleges energia fordul annak befoltozására, holott valójában ennyi egyedüllét alatt annyi önfejlesztést lehet véghez vinni… A magányosság lehet eszköz, minden percét ki kell valójában használni, mert, ha ebből a szempontból nézzük, máris sokkal kevesebbnek tűnik, tán még igényelni is kezdem egy kicsit…

De mi lehet mégis a gát ebben a felfogásban, amely azt okozza, hogy még így sem sikerül magam hasznára hajtani ezt az időt? Tán maga a lustaság? Hogyan lehetne legyűrni a lustaságot? Hogyan kell szorgalmat erőszakolni egy lelohadt testbe és lélekbe? Mely időpazarló és önmagában véve felesleges mozzanatokat hajtom végre újra és újra és újra és újra? Hányszor kell még jönnie annak a kínos és visszataszító felismerésnek, hogy a semmit csinálom, méghozzá olyan semmit, amiből tényleg semmi következik. Magyarul önmagam haszontalanságára rádöbbenni, hogy aztán még aktívabban űzzem ezt a szertartást?

Miféleképpen definiálnád önmagad? Üres és csüggedt semmi? Egybefolyó élet? Különálló képek, ez az élet? Hol a folytonosság, hol a tartalom, hol az értelem? Céltalan üresség, mi a pihenés, mire jó ez az egész, csak lenni, tengődni, a semmit csinálni, de azt nagyon. Irkálni összefüggéstelenül, beleolvasni ebbe-abba, elvetni mindent, utána nézni mindennek, beszélgetni idegenekkel, zülleni, lenni, és abban a hitben élni, hogy csinálok valamit, de valójában csak vagyok. Megnézni egy-egy filmet félig vagy negyedig, elkezdeni a sokadik sorozatot, a sznob kultuszba ringatni önmagam, és keserűen csalódni. Maszturbálni. És már unaloműzési célzattal. Nézni, kimenni, beszélgetni véletlenszerű témáról, jól kifejteni, lehetőleg vitázni, elmondani hatszor ugyanazt, csak erőteljesebben, alázni, győzni, örülni. Kávézni. És csak kiabálni. Arroganciánkat kiélvezni, exhibicionizmusunkat maximalizálni, könyörtelennek lenni, majd megértőnek lenni, azonos álláspontra törekedni, konszenzusra jutni… Enni, inni, hugyozni, szarni, zuhanyozni, és kínkeserves magányba vonulni. Agresszív zenét hallgatni, majd klasszikusokat, ürességet érzékelve, fájdalmat átérezve, önmagunkat dédelgetve, önsajnálat, fáradtság, de fentmaradás. Nézegetés, vágyakozás. Ítélet. Hiányzik, majd cáfolom, rá gondolok, elfelejtem, de eszembe jut. Nincs senki és semmi, mi átformálhatna, magasztos létbe kapaszkodva harcolok saját démonjaimmal, önmagamat sem tudom meggyőzni arról, hogy értékes vagyok. Vitézkedni, majd sanyargatni. Írni egy hosszú faszságot mindenről, és az első lapon abbahagyni. Megfásulni, megöregedni. Nézni a semmit. A semmit. És ennyi. Kedvtelenül elaludni. Vágyakat álmodni. Üresen felkelni, és mindent újrakezdeni. Vészmadár. Fióka. Kágyilló. Viziló. Hugy. Ótvar.

A változó világ végeredményében változatlan, törvényszerűségei megmásíthatatlan képként épülnek tudatomba.

Azt hiszem mindent körül írtam, elmagyaráztam, véletlenszerű csapongásaim közepette hideg és merev közönnyel. Csak szeretném, mert tényleg fáj, inkább lennék közönyös. Miért van az, hogy meglátok egy gyönyörű teremtést, egy elképesztően kecses tartású nőt, mely nem illik a rettenetes világ kontextusába, aki úgy szakad ki a tökéletlenségből, hogy az Édenbe száműzik… és én őt miért csodálom ennyire, és miért nem merek vele beszélgetni? Szégyen és gyalázat megélni az elbukást, de a próba nélkül nincs siker, kockázatot kell vállalni észszerűen.

Tetszik, ez tiszta sor, de ennek nyomvonalán tovább haladva ez nem az első eset, és általában egy semmilyenség lesz az osztályrészem az ilyen jellegű kísérletek folyományaként.

2021. július 15.
Mindig ugyanaz a megoldás kell, hogy maradjon? Panaszkodni, ez már eléggé unalmas. A passzivitás még annál is inkább. Értelmét veszíti a lét, létre is jön pillanatok alatt ezáltal a nem lét, bár valójában ez nem egyértelmű, mert a lét értelmének elvesztése nem okozza szükségszerűen annak letagadását is, talán ez ésszerű és világos, ha meg nem, akkor ez van, én tudom, és ez a lényeg.

Tehát mindent egybevetve sok lány tetszik meg mostanában, de úgy igazán nem is értem mikor szűnik meg az egész próbálkozás. Mikor válok pontosan furcsává, vagy egyáltalán voltam-e valaha érdekes… Igazából lehet, hogy még mindig ott tartunk, hogy én vagyok az, aki mindent túl gondol, és valójában nem arról van szó sosem, amit én érzek vagy látok, hanem fordítva van a dolog, igazából mint plusz töltelék jelen vagyok, de funkcióm nincs, ha nem lennék, ugyanolyan lenne, mint most, hogy vagyok.

Miért veszítettem el a hitemet mindenben? Homlokegyenest ellentétes ízlésem kezd kialakulni, mint ami régen jellemzett engem, vágyok valamire, hogy milyenné váljak, csak sajnos az első lépéseket vagyok képtelen megtenni, mindig azt mondom, „majd holnap”, de a végeredmény nem ez, hanem a csalódás, mert nem csinálok tényleg semmit. Hanyag vagyok és lusta, ezen kívül önző is, mert csak saját magam miatt csinálok mindent, és csak magam miatt találkozom emberekkel. Azt szeretném, hogy engem szeressenek, és lehetőleg minél többen, na és még egyszer annyian tiszteljenek, ennek érdekében viszont nem akarok tenni semmit, és mégis: érezze magát mindenki megtisztelve, ha rám néz. Mert én én vagyok, és ez egy megmásíthatatlan formula.

Talán az önzőségből fakad ez a végtelen magányosság, amit érzek, persze, ez is simán lehetne egy opció, végtére is miért kellene kizárni ezt a lehetőséget, ott szunnyad a többi között, én ezt nem tagadom. De az az igazság, hogy nem vagyok én olyan önző, mint ahogyan beállítom magamat sokszor, sőt. Valójában ritka, mikor igazán önzőségemről adok tanúbizonyságot, mert általában az ellenkezőjét cselekszem. Viszont valami belül akkor is folyton arról pampog, hogy szerezzem meg ezt vagy azt a nőt, aki nekem tetszik, és ezért tegyek meg mindent, de mindent.

Tehát a stratégia kidolgozása most a legfontosabb. A nőhöz most testvérén keresztül juthatnánk el igazán, hiszen őt ismerem, és azt kellene elérni, hogy tőle tudjak meg dolgokat, úgy találkozzak vele, hogy a csaj is ott legyen. Muszáj valamilyen módon bevonni, és akkor lehet kommunikációt kezdeményezni, érdeklődni tőle, hogy beszéljen magáról, mert azt mindenki szereti csinálni. De azt elérni, hogy csak én tudjak vele beszédbe bonyolódni, hát az teljesen kilátástalan. Pedig tapasztalatból tudom, hogy tudom forgatni a szálakat bizonyos helyzetekben. Tudom úgy alakítani az eseményeket, hogy az akaratom szerint legyen, mindezt úgy, hogy közben a másik ne vegye észre, hogy azt csinálja, amit én akarok. De ilyen esetekben mindig a gyűlölet vagy a bosszú hajtott, soha nem a szeretet. Pedig a mechanizmus ugyanaz, talán elég lenne valami kegyetlen geciségre gondolni, és akkor menne, azt hazudni magamnak is, hogy csak megdugni akarom, és otthagyni, pusztán ezért kell, és talán össze is jönne… De saját érzéseimet képtelen vagyok letagadni magam előtt, meg egyébként is, ilyen esetekben ez úgy szokott kinézni, hogy néhány hét alatt elfelejtem, próbálkozni meg nem tudok, mert így is úgy is leszar majd, mert egyszerűen kevés vagyok ahhoz, hogy megszerezzem, sose sikerült, amúgy sem merem, így jobb befogni a szánkat. Kész. Sose sikerült. Ennyi.

2021. július 20.
Azt mondják, az értelem elveszett, az életnek nincs többé jelentősége, hiszen Isten sincs, semmi nincs, minek is élünk, tényleg, miért nem halunk akkor meg?

2021. július 30.
Az emberi méltóságot degradálja a pénz vágya, annak hajkurászása, és annak a ténye, hogy semmi, de semmi nem elég ezen a világon, mindig több kell, pedig minden boldogság forrása az „elég”.

2021. augusztus 10.
Mosoly képként hadakozik szívemen. A fagy megcsap, melegség elmúlt, vagy nem is volt talán sosem. A meghittség csak álca, közönnyel lököm vissza mindörökre, nincs rá szükségem, nálam nincs szépség, a szeretet elvész… Avagy valójában arról van szó, hogy nem kérek a játékból, nem szeretem a villogást, felvágást, hogy nekem van, és mi ajándékozunk, megüljük és nem tekintünk a másikra semmiképpen.

2021. augusztus 30.
Terítek, íme itt vagyok én. Nem tudok sokat, de mégis beszélni akarok, méghozzá magamról, csakis önmagamról, önmagam által. Hangzatosnak tűnő szlogeneket akarok mondani, különösen jól hangzó beszédet akarok közölni, valami igazán velőset, mely az emberek szívéig hatol.

Létre akarok hozni egy mozgalmat, valami forradalmit, és meg akarom változtatni a világot, de tudom, hogy már az egész kezdete, sőt, maga a gondolat is bukásra van ítélve. Valójában minden magam miatt van. Miért, nem tehetem? Tudom, nem.

Na oké, akkor most ténylegesen leírom. Szerintem nem szeretem, de ő sem engem. Mindketten szánalmas figurák vagyunk, a „ha már itt vagy, akkor miért ne” elvét érvényesítjük. Nem szeretetből vagyunk a másik féllel, hanem mert annyira vágyunk arra, hogy valaki szeressen. És mivel tudjuk a másikról, hogy szeretete nem igaz, így azzal is tisztában vagyunk, hogy ez egy halálra ítélt kapcsolat, melyben csak azért vagyunk benne, mert képtelenek vagyunk elviselni a magányt, mert függők vagyunk, társfüggők, túl sokáig voltunk egyedül és romokban, hogy valaha is ki tudjunk lépni egy toxikus kapcsolatból.

És mégis honnan tudhatom, hogy szeretem? Végig gondoltam egy teljes napot nélküle. De nem úgy, mint ahogyan az szokott lenni, hogy tudom, hogy jelen van az életemben, csak épp aznap nem láthatom, hanem ha ténylegesen kilép az egészből. Ha közli velem, hogy nem akarja folytatni ezt az egészet tovább, mert úgy érzi, nincs értelme, meg amúgy sem szeretem, tehát akkor meg mire fel…

Végig rágtam magam így, egy teljes napot elképzelve, és a felismerés nagyon fájdalmas volt. A pillanatnyi hiány és keserűség az érzékeimig hatol, a szívemet megrontotta, a gondolatomat megbéklyózta, és eluralkodott rajtam a pánik. Gyászreakció. Tehát mégis szeretem, elvégre meggyászolnám, ugye? Nem, mert ténylegesen azt gyászolnám, amilyen űrt ő befoltozott az életemben, most, hogy ezt ő teszi vagy másvalaki, lényegtelen. Nem ragad meg benne semmi. Tulajdonképpen, ha el kellene mondanom, mi az, ami tetszik benne, hazudnom kellene, mert tényleg: nem ragad meg benne semmi. A hozzásimulási lehetőség: na az annál is inkább.

Ronda, ocsmány, mégis szép. Nem is kíván, aztán mégis? És nem is hiszem el, hogy szeret, ez a legnagyobb problémám. De igazából ezt még el is tudom fogadni, mert az, hogy engem nem szeret valaki igazán, az egy logikus és nyilvánvaló dolog, természetemből fakadóan ez elképzelhetetlen lenne. Ellenben az, hogy én nem szeretem őt, már sokkal jobban fáj.

Aztán persze csak kiderül mégis, hogy nem erről van szó, szeretem ám. A megnyilvánulási formuláját nem tudom megmondani, de talán több, mint valószínű, hogy a szexuális vágyam uralkodott el rajtam… És nem. Mert még az sem. Akkor miről is van szó tulajdonképpen? Nem tudom. Kifacsart szívemet lábak elé vetem, semmire nem jó már. Egyáltalán…

Kicsit persze azzal is ki van a tököm, hogy megállás nélkül panaszkodom, mintha lenne bármi értelme a világon, ahelyett, hogy koncentrálnék a feladataimra, és azokat vinném végig egy huzamban. Amennyi erőt fektetek arra, hogy leírjam faszságaimat, na, hát, ha ennyit szánnék a munkámra, talán még eredményeket is érnék el, és nem csak keserűségben lennék. Nem is jó az élet. Mert az egy siralomvölgy.

Mondtam, hogy hangzatos lesz, és cserébe egyre közhelyesebb is. Mert minél inkább eljutok oda, hogy kifejezésre juttassam, amit mondani akarok, annál inkább eluralkodik rajtam a távolságtartás saját személyemtől, hiszen egyáltalán, semmilyen körülmények között nem tudom komolyan venni önmagamat sem, ez az én sorsom, mindörökre ez. Szívem a vágyak tengerén evez. Ez ugye Ady.

2021. szeptember 15.
Mi történik? Miért történhet meg mindig ugyanaz, ugyanúgy? Minden alkalommal fájdalmat okoznak az emberi kapcsolatok, de mégis, szükségesnek érzem. De pontosan ezért is okoz fájdalmat. Elképesztő önmérsékletet kell tanúsítanom. Van valami, amire nagyon vágyom. A biológiai lényem, az ösztön világ minden porcikája ebbe az irányba terel. Viszont nem csak erről van szó, mert szellemi téri egyesülést is érzek, de tudom, hogy nem csak, hogy korai, de egyeneságú következtetéseket sem szabad levonni. Nem, hogy nem szabad, de a végső következtetés az egyértelműen az, hogy ez egy szélmalomharc, mivel nem létezik olyan opció, amely valóban lehetséges irány lenne.

Először is, egyértelmű a különbség, ez pedig a kategória. Komolyan azt gondolom róla, hogy csak leereszkedett hozzám? Miért reagálok túl egyetlen találkozót? Mit akarok elérni? Mit foglalkozok ennyire mélyrehatóan ezzel az egésszel? Egyáltalán megéri? Nem vagyok stabil, egyáltalán nem, ez pedig a belülről fakadó hiányérzet, és a mély lelkiszegénység oka. Nem bírom ki, következőt nem. De úgy is belemegyek a játékba.

Ebben az esetben gondolkozz. És ami a legfontosabb: minden érzelmet kontrollálni kell. Ez is olyan, mint a logika, csak érzelmi síkon kell feladatot megoldani. Elképesztő befolyásoló tényező a magány és a szeretet hiánya.

Ki szeretett? Ki nem szeretett? Valakinek fontos vagyok. Valakinek nem. Olyannak nem vagyok fontos, aki viszont nekem az volt. Elmaradt valami az életemből. Végtére is, idővel mind meghalunk. Én is, nem lehet az életet végtelen keserűséggel és magánnyal tölteni. Nemes célként jelölöd meg, hogy nem erőlteted az ocsmány lelkedet másra, de tudod mi az igazság? Hogy gyáva vagy, mert nem tudod megfelelően kezelni az érzelmeidet, és félsz a kudarctól. Önmagadról van szó, nem a másikról. Te egyetlen egy dolgot akarsz, azt, hogy szeressen valaki. Lehetőleg olyan, akit te is szeretsz, sőt, az szeressen, legyen valami ideális, valami rendes, valami valódi… De ha nem történik meg, az élet megy tovább, nem lesz ettől az élet máshol. Végeredményében tényleg nyomorék a lelkem. Hiányzik a szeretet.

Mit keresek én egy-egy vallási oldalon… Nem tudom elfogadni azokat a kurva dogmákat. De, ami sugárzik a sorok között, az a szeretet, de mégis, olyan reményvesztett… Szép szavak, szívhez szóló szavak, de a végeredmény csalódás és fájdalom. Mit is üzen ez a black metal? Mit mutat meg nekem igazán? Egy sötét és mély, teljesen eredménytelen, üres állapotot, amit megtölteni tartalommal nem lehet, ez már csak egy görcsös szorongás. Okát ismeretlennek kell megjelölni, mert már nem számít, túl homályos és fagyos az emlék ahhoz, hogy felidézzük valódiságát. Minden hazugság tehát, semmi nem igaz, nincs ok, csak egy időtlen állapotban való tengés. Depresszió. Cél van, tehát mégsem az. De innentől kezdve tényleg minden csak egy lecsengés, egy befejező menet, az utóíz meg keserű, mivel az nem kellemes. Csakis ezért. Egyébként teljesen mindegy, hogy mi az, mert nem számít, ha éppen édes lenne, mint a cukor, akkor sem lenne semmi jelentősége, mivel ezen a létállapoton már az sem változtatna semmit, mert pont ez a lényeg, hogy végeredményében ugyanoda fut ki minden, és minél fontosabb valami, annál nagyobb fájdalmat fog okozni az elvesztése, ennyire egyszerű, ez az élet, és ha ezt nem tudod megjárni, akkor nos, alkalmatlannak kell ítéljelek rá, mert ez így működik, ennek ez a rendje, megváltoztatni nem lehet, és nem is fogják sosem, minden idők terméke ez. Tehát az ember sorsa valóban ez, mondhatni egyfajta predesztináció talán, amely ugyan kibaszott kegyetlen, de mégis megnyugtató, csak mivel azt sosem tudhatjuk, mégis kurva nyomasztó, ha el akarsz valamit érni. Mindegy, mert úgyis sok szerepe lesz a véletlennek meg a szerencsének. Ez az egész egy végtelenül fájdalmas egyvelegbe kulminál, valami borzalmasba, valami megmagyarázhatatlanba. A nyugtalanság meg örök, bármennyire is próbálod megoldani. Eleve halottnak rendelve lenni… Önámítás. Gyávaság.

2021. október 15.
Minden élet varázsa a kamaszkor. A felnőtt lét elérhetetlensége, de közben egyre nyakunkba tóduló felelőssége, és a gyermeki naivság és játékosság együttes egyvelege… De talán még annál is több, hiszen az első izgalmak felfedezése, egyfajta időtlen állapot tetőzése. Olyasféle problémák felnagyítása, melyeken évekkel később csak nevetünk, akkor pedig 0-24 ezeken jár az agyunk, semmi máson, és kirekesztjük a lényeget, hogy utána huszon/harminc évesen gunyoros kacajjal röhögjünk önmagunkon, majd sóhajtsunk, s visszavágyjunk abba az állapotba – természetesen a mostani ésszel.

Nos, nem mindenki vágyódik efféleképpen vissza, főként azok nem, akik ugyanebben a kamasz félig felnőtt, de inkább gyermeki állapotban ragadtak meg fejlődésük során. Mert bizony vannak egyes egyének, akik meg-meg maradnak bizonyos állapotokban. Valaki az óvodás szintjét hozza egész életében, őket általában szellemileg visszamaradottnak nyilvánítjuk. Mások viszont azért tovább haladnak, ellenben nem tudnak túltenni a kamaszkoron, ezáltal az valóban időtlenné válik. Önnön felelőségével nincs tisztában, a környezetével még inkább nincs, és egyetlen olyan elgondolása sincs az életről vagy a világról, amely komolyan jelentene bármit is. Pusztán az autoritásban hisz, akit csak az elérhetetlensége legitimál, alapjáraton viszont ő maga egy szabad és folyamatosan lázadó egyén.

Nem képes nyitott szemmel járni a világot, önző, és nem is tanul, bizonyos normáknak ugyan megfelel, de gondolkodás módja soha nem foga meghaladni az aktuális szintet. Ennek ellenére mégis magáénak érzi a világot, éppen ezért, ha bármi történik, önmagán kívül mindenki hibás lesz, ami majd abban nyilvánul meg, hogy mindenkinek mesélheti az ő tragikus és negatív tapasztalatokban gazdag életét, amely szerinte felnőtt emberré tette, elvége ő maga is ezt hallotta szüleitől – akik lehet, hogy szintén sosem nőttek fel igazán -, ezért ezzel definiálja ezt a létet. Csak hogy hiába a tapasztalat, ha a gondolkodásmód nem fejlődik, hanem stagnál, hiszen ebben az esetben soha nem fog tudni felülemelkedni önmagán.

A nem tudás nem mentesíthet a felelősség alól – mondják. De vajon meddig terednek ennek a keretei? Az az egyén, amely végtelenül egyszerű és ostoba, az hibáztatható-e, ha tényszerűen megállapítható, hogy a gondolkodási képessége egyszerűen nem fejleszthető? Mindezt abban a kontextusban kell ráadásul elképzelni, hogy az emberek egyenlőtlen társadalmi viszonyok között élnek, valakinek több lehetősége van, valakinek szinte semmi. De mégis mi lehet az oka, hogy némely ember a rengeteg lehetősége közül egyet sem tud kiaknázni, míg a másik az egyetlen egyet is sikeresen véghez viszi?

Erre talán a szorgalom a válasz és a tehetség. Utóbbira azt mondják, velünk született tulajdonság, a másik viszont tanulható, sőt. Ellenben mi van, ha nem mindenki képes a szorgalomra? Hazugság, mondhatnánk, talán joggal, mert igenis mindenki képes kellene, hogy legyen arra, hogy szenvedélyt vigyen az életébe, és szorgalommal álljon mindenhez, viszont ehhez a kamaszkori állapot levetkőzésére van szükség, amelyből ugye sokan nem tudnak kilábalni.

De ennek mindenképpen az egyén felelősségének kell lennie, elvégre, ha valaki nem tud motivációt találni erre önmagának, akkor más nem fog tudni neki nyújtani, ezért mindenképpen hibáztatható a felnőtt kamasz, akármilyen hánya vetett élete is volt. Még ha nem is kapott ehhez megfelelő intuíciókat a tudatába.

2021. november 15.
És akkor mi van velem, felnőtt-kamasszal, ki a végtelen keserű magányról regélek itt, elbeszélem rettenetesnek felfestve sorsomat, miközben mégis tudom, hogy az élet egy ajándék, és a túlzás magasfokára lépve meghamisítottam a valóságot. Letagadom, ami előttem van.

Az életem nagy része vágyakról szólt, mindenféle ideábra ringattam magam, és nem éltem sosem igazán a jelenben. Mozgalmat akartam indítani, forradalmat. Egy új fajta nézőpontot emeltem volna be a társadalomtudomány világába, szerettem volna, ha a következetes katolikus lennék, hanem mégis inkább önálló, attól független, szerettem volna leborotválni a fejem, és keresztbe tett kalapácsot tetoválni a koponyám jobb oldalára, balra meg a „mod” feliratot, de ezzel mégsem tudtam azonosulni igazán, így sajátot akartam, ami csak az enyém.

Munkás ember ideál. És mégis az értelmiségi lét irányába sodródtam, nem végzek kétkezi munkát, sőt, gyakorlatilag szellemi tevékenységet végzek, legalábbis igyekszem ezt mutatni magamról, persze minden társaságban ki is élvezni önnön alaptalan felsőbbrendűségemet.

Nem sikerült semmi. Semmi.

A kapcsolatok terén végérvényes csődre jutottam. Sikerült megszereznem egy belpesti lakást, és gondoltam, hogy majd az ideális nő megtölti számomra élettel. De amint megjelent azzal a vörösszőke hajzattal, mindent még szárazabbá tett, mert valójában csak rám mosolygott, de illemből. Esze ágába nem lett volna irányomba semmilyen gesztust tenni, így természetesen megpróbáltam elnyomni mindennemű vágyakozásomat, mely nyilvánvalóan és egyértelműen szexuális célzatú is volt, ellenben muszáj és szükségszerű kiemelnem, hogy tényleg beleszerettem abba a lányba, és valóban ennyi idő alatt. Egyetlen éjszaka alatt elérte, hogy szerelmet érezzek felé, és azóta rá gondolok, bár már egyáltalán nem olyan intenzív jelenléte az elmémben… Viszont ha meglátom az utcán, vagy akár csak az interneten – mert hogyne követném, nyilván követem mindenét, imádom nézegetni a csodaszép képeit, rajongok érte, főlek a derekáért, ott csodaszép a bőre, de amúgy az arca is olyan finom és édes, csókra szólító, és imádom nézni azt a két szép szemét, mosolyát, na azt aztán igazán, az dobbantja meg a szívem – egyből meg-meg születik bennem az az ábrándos boldog-szomorú kép, hogy én nem tudtam összejönni ezzel a lánnyal, és már soha nem is lesz rá lehetőség, és igazából szégyent is érzek, nem keveset, elvégre egy olyan szituáció generálódott, ami az ő részéről semmit nem jelentett, tán még kellemetlen is volt neki, felőlem meg a menny volt, és a csodálat, a fellegekbe vitt, aztán közönyével le is taszított onnan, így csak azt tudom mondani, bár ne kaptam volna meg, ne lenne meg az emléke sem pozitívként, sem negatívként, törlődjön ki, mert csak fájdalmat okoz…

Na de miért is lenne problémás, ha én egy adott szituációhoz magasabb érzelmi többlettel álltam? Pusztán férfi létemből kifolyólag tán szégyen lenne az, hogy beleszerettem első találkozásunkkor egy lányba? Soha életemben nem történt ilyen, senkibe nem szerettem bele egyetlen találkozó alatt.

Valójában semmit nem is jelent ez az egész, mert az ismerkedési célzatú beszélgetések ezrei vártak még volna, pusztán bennem az intenzitás volt olyan hatalmas és erős, mert rég éreztem ilyet, és mert csalódáson voltam túl.

Az igazság tehát az, hogy nem róla szólt ez az egész, hanem rólam – végtére is az önzést megszüntetni nem lehet –, megérezhettem egy pillanatra, hogy szót tudok érteni a velem ellentétes neművel, arról szólt, hogy végre úgy éreztem, hogy átléptem a magány undok küszöbét.

Ím, itt vagyok most tehát, megint a magányba taszítva. Torz arcom nézegetem a tükörbe, de legalább egy dolgot sikerült megértenem. Azt, hogy semmit a világon nem fogok tudni elérni így. Nem is ez érdekel, de a szorgalom önmagamba erőszakolása sokkal fontosabb feladat. Végre igazán őszinte tudtam lenni önmagammal. És ehhez ennyi idő kellett? Megváltva érzem magam, kibújtam a mocsokból.

A férfi-női típusú mintán ez afféle nőies magatartásnak mondható, illetve könyvelhető, de nem érdekel, nem azonosítom magam ilyesféle faszságokkal.

Végeredményében muszáj lezárnom ezt a füzetet, mert sikerült kierőszakolnom ennyi rinya után egyetlen igaz következtetést. Így további huzavonát nem kívánok létrehozni.

És Csongor letette a tollat, a füzetet becsukta, és feltette a polcra a többi közé.

Címke , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.