Mulan filmek

A cikk a Filmnéző Podcast Mulan filmes különkiadásának szövegét tartalmazza.

Az új Mulan film, ha másra nem is volt jó, mint hogy megkövetelje elődeinek újranézését, ebben az egyben mindenképpen teljesített. Az elmúlt három napban megnéztem az eredeti ’98-as rajz-, az arra következő törzsgyökeres keleti dráma-, majd az idei, hithű amerikai kompromisszumfilmet. Számomra mindhárom új volt, a rajzfilmből kiskoromban kimaradtam, a 2009-es elkerülte keleti érdeklődésem kivetett hálóját, az ideit pedig, ha a podcastben szóba nem kerül, soha nem néztem volna meg. Kissé kellemetlen tehát, hogy ezt a filmanalógiát, amelyet hárman alkotnak és amely így önmagában is mintha azt volna hivatott üzenni: a minőség mindig a háttérben van, úgy kell tekintenem, mint az idei Mulan film érdemét. Ha a számokat nézzük, a sorrend a következő: 2020, ’98, 2009; ha a teljesítményt: 2009, ’98, 2020. Ebben a cikkben érvelni tervezek a sorrendem mellett.

A rajzfilm, dacára minden kedves gyerekkori Aladdin-élménynek, amiből mellesleg kimondottan sokat tartalmaz, továbbá a kellemes kiskorunk-feelingnek, amelyet szolgálni- és kiváltani hivatott, mindenképpen alulmarad a 2009-eshez képest. Az érzésre épít, de többet, mint a népmesei tanulság szájbarágását, nem ér el; szép, de nem megy túl a gyerekességen, ami viszont látszólag össze szeretne fonódni a vicceskedő karakterekkel meg a nevetséges helyzetekkel, innentől kezdve pedig a kérdés, hogy a film végső céljáért a szájbarágással ki vívja majd a csatát, a következő: a gyerekesség vagy a nevetségesség? Úgy gondolom, hogy a gyerekesség győz az elődöntőben és a döntőben is, végül a film azzá válik, amiről az Aladdin első része játszi könnyedséggel, mint korlátról, tudomást sem vett, amelyet az Aladdin második része telibe fejelt és amit a harmadik nagy műgonddal és körülményességgel, de nem nehezebben, mint az első, szintén meglépett. A ’98-as Mulan sajnos vagy nem sajnos, viccesebb, mint amilyen okos, gyerekesebb, mint amennyire mesél, és amiről mesél, az nevetségesebb, mint amennyire tanulságos. E tekintetben korának rajzfilm-érájában sem tenném túl magasra, mindenesetre nagyon gonosz vagyok, ha csak így beszélek róla, úgyhogy lássuk a jóvátételt.

Minthogy nem veszi magára a barátságról, az odaadásról és a szerelemről való romantikus regélés ballasztját, ami az Aladdint oda emelte, ahova, hanem meghagyja vicc-faktornak, a poénok tudnak működni és alátámasztják a hangulatot, ami így elviszi a filmet a hátán. Nézés közben az előbbi mocskolódásból egy halvány gondolat sem merült fel bennem, mind csak egy olyan vizsgálódás eredményei, ami a filmet látványos szimbólumokra és aspektusokra bontja fel, közöttük összefüggést keres, majd, ha nem talál, ennek okát felleli és azt hibának elnevezi. Ha nem nyúlunk a filmhez, ha nem mászunk be a játszóterébe, akkor egy nagyon kellemes élmény; a bárkinek bármikor kategória, de semmiképpen nem játszik egy súlycsoportban például a Song of the Seavel, amiről a legutóbbi háromfilmes adásban beszéltünk. Ugyanakkor szépen végig lehet követni Mulan fejlődéstörténetét; itt az üzenet, ami kivételesen egyenlő a tanulsággal, annyi, hogy a virgonc gyerekből hogyan válik hasonlóan virgonc harcos, hogyan halad végig elegáns-nemtörődöm módon a szembejövő nehézségeken, és hogy az ilyesmit elnyomni nem szabad, de nem is lehet. Az, hogy ő maga történetesen nő, inkább csak az izgalomfaktort erősíti, egyáltalán nincs komolyan véve, nekünk sem kell erőltetni.

A 2009-es feldolgozás teljes mértékben szakít ezzel az elképzeléssel; itt Mulan tanulási, kiképzési időszaka, mire apja helyett csatlakozik a sereghez, már véget ér, sőt, néhány visszaemlékezésjelenetben láthatjuk, hogy már egész kicsi korában is milyen gyakorlatiasan üti-vágja a barátjával kellemetlenkedőket. A jelenet a maga módján stimmel a történetbe, kissé persze természetellenes látni, ahogy egy kislány tökéletesre koreografált technikával aprítja a többi gyereket, de hála az égnek, a jelenet nem hosszú – más mentsége sajnos nincsen.

A táborba a film első negyedórájában meg is érkezik és onnantól kezdve a legkeményebb harcos lesz, akivel a filmben csak találkozhatunk, és ez nem a másik két Mulan-film mércéjével mért „kemény”, nem a „mindenkit elpáholok”-féle keménység, ami azért természetesen megvan és mondjuk ki: elég király, de háttérbe szorul a karakter határozottsága és állhatatossága mellett. A „helytállni a világban”, vagy ha úgy tetszik a férfiak világában címszó, amit a filmek kapcsán sokszor felhoznak, itt nagyon keményen megmutatkozik; nem csak a harcban, de abban is, nem csak a kitartásban, de abban is, és nem csak a hadvezetésben, de abban is; továbbá szépen lassan bemászik a történetbe egy szerelmi szál is. Ezt elég hamar és elég közvetlenül el kezdik adagolni a nézőnek, és mivel a film hosszú időt ölel fel, egész pontosan 12 évet, a végére, ahol az efféle szálak rendre összefutnak, az, amilyen véget végül is szánnak neki, igazán, igazán erős. Főként ezzel, de a filmeleji visszaemlékezéssel és a sajátos nyújtott-montázsos felemelkedéstörténet sietősségével kapcsolatban is azt éreztem, hogy vázát tekintve ez a film azon mellesleg igen nagy kultuszú keleti történelmi sorozatok mintáját követi, amiket szokás IzauraTV-s szennynek kategorizálni és anélkül, hogy egyet is láttunk volna közülük, lenézni.

Ha már itt tartunk, megjegyzem, hogy a cikk végén fogok ajánlani két ilyet, amelyekről meggyőződésem, hogy méltatlanul alulértékeltek, de annál minőségibbek és éppen úgy, ahogy történetvezetésük mintája ráillik a 2009-es Mulanra, a számok terén is hasonló sorsra jutottak.

Vissza a filmhez. Amikor azt mondom, felemelkedéstörténet, azt szó szerint úgy kell érteni, hogy az alatt a 12 év alatt, amit Mulan háborúban töltött életéből végigkövetünk, ő végigjárja a szamárlétrát egészen a tábornoki rangig, majd a film végén a főparancsnoki címet is felajánlják neki. Az út, természetesen nyomorúságos és azt kell mondanom végre egy kis nyomorúság, istenem. Nagyon komoly döntéseket kell meghozni, nagyon komoly helyzeteket kell átvészelni és komoly lelki nehézségekkel kell megküzdeni; az ilyesmihez keleten mindig is értettek. A film kifejezetten jó ellenszer a 2020-as után. Az egészhez még az is nagyon erősen hozzátesz, hogy a film csúcspontjelenetét egy taktikai manőver, egy árulás és egy hiteles gonosz határozza meg. Utóbbit talán nagyképű pojácának neveznénk, viszont ez leginkább abból adódik, hogy a karaktert nagyon keveset látjuk, hogy Hu Jun nem igazán tündököl a szerepben, továbbá az is, hogy minden érdeme ellenére a történet sokkal jobban működött volna sorozatként. A film közben fokozatosan elhulló barátok és kibontakozó kötelékek, noha nem érdektelenek, de csak éppen hogy nem, így viszont funkcionálisak, mégsem tudom hibának vagy hiányosságnak felhozni, mert a kitűzött cél és a sajátságosan nem erre alkalmas egyrészes-mozifilmes műfaj társítási kísérlete nekem már önmagában imponáló. A nehézségek nagy részét letudták, a sorozatjelleg is csak annyiban mutatkozik meg, amennyiben az még nem látványos, a hiány viszont, ami ebből következik, például az említett gonosz karakter jellemére rányomja a bélyegét.

Összességében nagyon meg vagyok elégedve vele, sajnálom egy kicsit, mert huszonöt-harminc részen keresztül, részletezve, kibontva ez még kiválóbb lehetett volna. Mindemellett viszont nálam egyértelműen a három film legjobbja, mert nem gyerekes, és mert a női karakter érvényesülése idegesítő, mézesmázas pátosz nélkül, a legkomolyabb módon történik. Igen, csak azért, mert az ember nő, az, ami másokat meggyötör, pusztán azért, mert egy filmben szerepel, őt nem fogja kímélni; a kemény sors a hölgyek kezén is kicserzi a bőrt; na ilyen egy hiteles női hadvezér. Ez talán azt a következtetést is engedélyezi számomra, hogy a hadvezérség, mint olyan, a borzasztó döntések meghozatala és a nehéz időkben való helytállás nem válogat nemi-alapon. A filmben alkalmazzák a háború-függvényt és következetesen végiggörgetik a történetet annak minden következményével.

Az idén debütált feldolgozás úgy tűnik, mintha megpróbálta volna az előzőek legsikerültebb elemeit átemelni és kvázi téglákként alkalmazni őket; ezen kívül annak a fajta filmrendezésnek, ami saját történetén túli célokat akar elérni saját történetét megkerülve, minden jegyét magán viseli. A film elején egyből tisztázódnak a koncepció alapvonalai: jó és rossz térfélen egyaránt nő a legfontosabb szereplő; mindkettőnek ugyanaz a motivációja, az egyetlen, amiben különböznek, hogy egyikük, Mulan, jó, a másik, hogy is hívták, pedig gonosz. Ezen kívül mindkettő mögött meghúzódik egy nagy hatalmú, na-tőle-félünk-féle férfi karakter; Mulan oldalán ez jóságos nagypapa, a gonosz oldalon agyatlan barbár. Azt hiszem történelmi mérföldkőhöz érkeztünk, végre ki lehet mondani: a feminista filmek megérkeztek az eddig is létező tömeggyártott filmműfajok gyártósora mellé; ez a film a női Tiltott királyság, csak meg kell nyomni a gombot és áramlanak majd az ilyenek, és persze, nagyon élvezetesek, pörgősek, látványosak… főképp látványosak lesznek, ahogy az eddigiek. Már csak annyi kellene, hogy a műfaji elemek, a morális kérdések, az indokok és indítékok, ha kölcsönhatásba nem is kerülnek egymással, mert lássuk be, az már egy másik műfaj lenne, akkor legalább következetesek legyenek.

Az eredeti történetben és a 2009-es filmben egyaránt Mulan azért áll be katonának, hogy ne szegény beteg apjának kelljen és az, hogy az ő tehetsége megnyilatkozik és ezt követően kifejlődik, már ebből következik. Természetesen sehol nem ilyen kézzel fogható módon: a rajzfilmben minden a szórakoztatás szemszögéből van levezetve; a 2009-esben pedig, ahol, az ideihez hasonlóan, Mulan képességei már gyerekkorában megjelennek, ugyanezt az előmenetel és a hadvezetési készségek felől közelítik meg. A 2020-asban megvan az, hogy ő már életének korai szakaszában is erős, megvan az, hogy természete szerint nem való a konyhába és megvan az apa-komponens is; ami eddig indítóok volt, itt most személytelen katalizátor. Mulan reakcióba lép a világgal, amiben ő nem tud érvényesülni; a Mulanság itt nem áll olyan összetevőkből, mint találékonyság, szertelenség, hadvezetésre való hajlam, állhatatosság és a többi, szimplán: erős a csíje. De mit is jelent ebben a filmben a csí? Ennek az elemnek shounen-animébb szaga volt, mint a verekedéseknek. Annyira számszerű hatása volt, mintha mindenkinek lenne egy indexe, hogy mennyire erős, és itt az erő azt jelenti, mennyi időt fordítottak, hogy a harcjeleneteinek megkoreografálására, avagy, ami nekem jobban tetszik: mennyi pénzt feccöltek bele. A csí és a pénz egyenes arányban van egymással. Pedig a látványos mozdulatokról már Mijamoto Muszasi is megmondta, hogy többnyire semmi értelmük, de persze ez műfaji sajátosság, tehát nincs miért ilyen irányból belekötni, az viszont, hogy az erő itt a bunyóval ekvivalens és nem a lelki erővel, mint a 2009-esben, a filmeleji szertelenség pedig nem a főhősnő személyiségének kiütközése, hanem az előbbi bunyóerő előkészítése, szerintem kimondottan rossz irányba tereli a filmet.

Korábban azt mondtam, Mulan más filmekből ismert indítóokai itt személytelen katalizátorok. Ha ezt le akarjuk fordítani a rosszmájú kritika nyelvére, akkor azt mondhatjuk, hogy alibik, méghozzá magához a filmhez. Még a narratív film határait a legmesszebb kitolt filmek is megtartják a történetközpontú jelleget és inkább módszer tekintetében igyekeznek túlmenni a műfajon. Ha megnézzük Tarr Béla Sátántangó c. filmjét, majd elolvassuk az azonos című könyvet és úgy gondolunk a kettő kapcsolatára, mint adaptációs kérdésre, akkor megfigyelhetjük, hogy a filmkészítés során a filmes eszközök az irodalmi eszközök mintáját követik, DE sosem rendelődnek alá nekik a történettel és a hangulattal szemben. Ugyanilyen másik szélsőséges példa a Satoshi Kon-féle Perfect Blue, ahol a skizofrén érzés a történetben magában, a filmes eszközök használatában és az elbeszélésmódban egyaránt megnyilatkozik. Az üzenet marad, a módszer továbblép. A 2020-as Mulan-ban az üzenet a történeten kívül van, a filmes eszközök ehhez az üzenethez akarnak hűek maradni, de kérdem én, akkor mi marad a történetnek? A válasz: semmi; másodlagossá válik. Kolonc lesz és ezért kell kialibizni. A film úgy tesz, mint ami történetet mesél, de folyamatosan kifelé igyekszik a narratív film műfajából, de maga se tudja, merre kellene mennie. És ha van valami, amitől messzebb van, mint saját történetétől, akkor az az, hogy kínai film legyen; ilyen az, amikor az ember nem érti a matekot, ezért megtanulja fejből az egészet, és mikor a dolgozatban 1 helyett valahol 4 van, akkor végül az egészből egy régi cirkuszi bohóckabát szakadt bélése lesz.

A rendező azt mondta, komoly filmet akar. Ebből az valósult meg, hogy a filmben nincsenek a benne a rajzfilmből ismert komolytalan tényezők, cserébe viszont az egész brutális identitásválságban szenved. A komolyanvehetőség ráment a komolytalanság elkerülésére. A 2009-es filmben sincsenek benne a komolytalan részek, ott ez mégis komolyságban csúcsosodik ki.

Abba belemenni, hogy a kamerázás miképpen bukik fel a vágás küszöbén, nincs is kedvem. Helyette inkább engesztelésképpen annyit mondok, hogy nem olyan rossz ez; ha az ember eléggé erőlködik, talán még élvezheti is.

Mindent összegezve A ’98-asnak hat pontot, a 2009-esnek hetet, az ideinek pedig négyet adok. Míg az első kettő a maga műfajában egészen magasra kapaszkodott, addig az idei inkább árokásásba kezdett. Említettem, hogy tervezek ajánlani két keleti történelmi sorozatot, erre kerítenék most sort. Az egyik a 2011-es Mélygyökerű fa, a másik pedig a 2008-as Acu hercegnő. Ebből a kettőből nekem egyértelműen a Mélygyökerű fa tetszett jobban, manapság is van úgy, hogy kedvem támad hozzá. Előre bocsátom, hogy ezektől nem szabad azt elvárni, amit az Amerikából importált tartalmaktól és semmiképpen nem azt, amit az új-koreai mozi kortárs filmjeitől, amelyekből szintén Amerika arcának körvonala sejlik elő. Ez egy teljesen másik műfaj. Akit esetleg érdekel egy Mulanéhoz hasonló történet, megnézheti a legendás Silla sorozatot is.

Címke , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.
Havassy Gergely

Havassy Gergely bemutatkozása

havassy.gergely@kszpe.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük