Konteó és konstrukció

Ha manapság valakinek bizsereg a lába, nézzen magába és jöjjön rá: csak azért, mert már nagyon régen nem rúgott bele egyetlen vélt vagy valós konteóba sem, és az ilyesmi, amint az közismert, könnyen lehet okozója efféle kényelmetlenségnek; ne húzzuk hát soká, szidjunk le valakit, de mit cifrázzuk, ha már ott vagyunk, rúgjunk bele mindenkibe. A cikk alapkérdése: „Na és honnan tudod?” – ismerjük már, mint a rosszpénzt. Ez a kérdés viszont nagyon jó orvosság a zsibbadásra, mert végtelen mennyiségű konteót generál nekünk, amelyekbe bátran rugdalhatunk bármikor; elsőként itt van mindjárt saját világfelfogásunk – ha van –, tegyük fel neki is a kérdést: honnan tudod? Mit válaszolt? „Onnan, hogy <valami>”. Na, erre is kérdezzünk rá: honnan tudod? És ezt ismételgessük addig, ameddig ki nem fogy a válaszaiból, mert biztosak lehetünk benne, előbb-utóbb ki fog, és akkor jön az utolsó szeg: „Szóval sehonnan”. Bumm! Megfellebbeztük, ejha, de kényelmes! – vagy mégsem? Hmmm… kicsit bizonytalan, inkább ne gondoljuk végig, gyorsan nyomjuk le a tuti receptet valaki más torkán is; igen, most sokkal jobb. Ha eleget csináljuk, elfelejtjük azt a kis kaparászó érzést, ami az első tapasztalatot, a saját magunk dédelgetett dolgával kapcsolatosat követte.

Ez kérem, győzelemfüggőség. Emelkedett színekben tetszelgő, ugyanakkor látványosan tettvágymentes körökben – mint amilyen szerény blogunk is – szokás a vitakultúrát hiányolni, sőt, azt is kimondani néha, de persze csak a legbátrabb pillanatokban, hogy „elveszett”. Igen, elveszett, mert valamikor ugyebár volt egy normális, valamire való, ahogy az a nagy könyvben meg van írva típusú, férfias, becsületes vitakultúra, amikor még az értelmes dolgokat meg lehetett beszélni és az eredmény kielégítő volt, mert az egyik fél győzött, a másik fél vesztett; hát igen, ilyen egy vita, amiért az embernek érdemes reggel felkelnie és ha egy olyan kérdés adódik, amely a világ dolgainak intézésével kapcsolatos, akkor bátran, nehéz páncélban, lóháton harcba szállnia, s ha nyer, akkor az egy százszázalékos győzelem, ha pedig veszít, egy százszázalékosan becsületes, jóravaló, tisztességes veszteség. A csont, ami összeforr jobb lesz, mint újkorában. Egy ilyen vitakultúrát – noha számomra kimondottan kétséges, hogy létezett-e valaha – meg kell mondanom, el tudom képzelni, hogy még én is sajnálnék elkótyavetyélni. A világ egyszerűségének bizonyítéka volna – azaz, hogy inkább az ember egyszerűségéé; egy harcban az izomtömeg nyer. A mesék, amelyek a kicsi de okos hős archetípusával foglalkoznak és rendre megtanítják nekünk, hogy nyugodtan legyünk kicsik és jelentéktelenek, mert ezzel együtt jár az okosság is, következésképpen győzelemre vagyunk ítélve, valahogy mindig annyira – szellemi és testi értelemben egyaránt – dagadt ellenfeleket vonultatnak fel, hogy azokról még a magamfajta is elhiszi, hogy bizony bableves van a két fülük között. Miért éppen bableves? Mert attól jót lehet fingani, tehát a gonosz karakter is ellenszenvesebb. A végtelen hülyeség szimbolizálása pedig úgy történik, hogy ez a testileg borzasztó mértékben kiterjedt ember aztán felpattan és elkezdi üldözni a nyüzgét, majd szívrohamot kap és meghal. Elismerem, vágyom egy ilyen győzelemre. Az ilyen mesék csodája csak annyiban nem valóság, hogy igazából nincsen nagydarab ellenfél, csak kicsi és jelentéktelen emberek vannak, akik mind álságosak, becstelenek, gyöngék, de cserébe nagyon gőgösek. Ez a gőg pedig egy kalapács, amit írásban, elegáns körökben – mint amilyen a mi szerény blogunk is – úgy szokás megfogalmazni: „Honnan tudod?” (És még a Bumm! is a helyére került.)

A honnantudodok sorozatát kivédeni nem lehet. A legnagyobb baj vele az, hogy nem álságos, nem becstelen; teljesen bevallottan, sőt, már-már hangosan reklámozza minden egyes gesztusával saját élethazugság voltát, csupán művelői nem veszik észre, mert olyan jó érzést generál az újra és újra lesújtás, az újra és újra győzedelmeskedés, hogy nincs is szükségük semmi másra – és ezáltal még következetes is. Mert hát, mint fent mondottam, ez egy kalapács; amíg a szerszámosládában pihen, semmire sem jó, ki kell venni és használni. Természetesen nem hétköznapi kalapácsról van szó: ez a mesékből ismert, csodás természetű kard vasából készült, amely mindenen átvág, semmi nem állhatja útját. Ha ezt az egyébként meglehetősen kevéssé hangzatosan lefestett kalapácsot átkonvertáljuk és egy vitában fel akarjuk használni, rájövünk, hogy azért kimondottan, végzetesen veszélyes minden gondolatra, mert saját maga nem gondolat. Ebben ismerszik meg a rendszergondolkodás nagy fogyatékossága, hogy tudniillik: az egy épület. Igen… és mint ilyennek legnagyobb veszteségére, rendelkeznie kell egy kemény alappal, erős falakkal, gerendákkal és ilyenekkel; lehet kacifántos, lehet bármilyen stílusú, alaptermészete, amely kénytelen felfedni magát, sosem változik, s ha kihúzzuk alóla, összedől, megsemmisül. A kalapács ezzel szemben nem egy épület, nem csinál mást, csak tör és zúz.

Az ember, aki fokozatosan betolakodik az épületbe, egyre mélyebbre hatol a kérdéseivel, hogy felfedje az alapot, és közben az udvariasság minden látszatával képes akár szócséplésre is, bár a türelmetlenség, mellyel gyakran leleplezi magát, sokkal jellemzőbb vonása, valójában nem gondol semmit a világról; tőle nem lehet megkérdezni, hogy mit gondol erről vagy arról a dologról, mert megragadja a dolgot és már szét is verte, majd elénk teszi, hogy nesze – közben persze udvarias és éppen most segített ki minket, csak valamiért nem értékeljük ezt az önzetlenséget. Bárki, aki rendszerben gondolkodik, tehát egyáltalán gondolkodik, védtelen ezzel szemben, aki valamire alapozni akar, el van veszve, halva született ötlet, itt a vége, hozhatják a koporsót, el kell földelni; semmi sem áll meg saját lábán, mindennek kell valami támaszték, aminek megint kell egy támaszték és így tovább, végül elfogy az anyag és mikor az épület erre ráeszmél, leesik a fenébe.

Konstrukció és dekonstrukció harcában mindig az utóbbi nyer, mert a dekonstrukciónak nincs mit vesztenie, hiszen ő maga nem ment el a csatába, ő otthon ül és kontrollerrel irányítja avatárját, ami darabokra szedi az embereket. Egyedül talán a cinikus, nihilista filozófusnak van esélye ellene, aki a felszín alatt mellesleg rendszergondolkodó, de ezt sosem árulja el senkinek. Az ilyen talán tud végtelen mennyiségű választ generálni a sorozatos kérdésekre, talán felül tudja múlni a másik felet kitartásban, lelki erőben, esetleg be tudja hajszolni egy ügyes logikai útvesztőbe, hogy ott magára hagyja, vagy képes lehet olyan elvontan beszélni, hogy annak semmi értelme se legyen, így a másiknak még ha rá is eszmél erre, oktalanság lenne több kérdést feltennie, ezért visszavonul és semmitmondással vádolja meg a filozófust. Ekkor az visszadobja a labdát, hogy „és te?” – ezen a ponton pedig ez a kérdés röpköd örökké a két ember között, míg csak az egyik szívrohamot nem kap. Ilyenkor semmiről van szó. A dekonstrukció célba ért, a konstrukció célt tévesztett, mindkettő elégedetlen. Ameddig a konstrukció nem megy le kutyába, addig sajnos a nagydarab, hamarosan szívrohamot kapó rosszfiú szerepébe van száműzve és ellenfele vígan szökdös előle, ő pedig üldözi és a pulzusa már ekkor is az egekben van; ha megáll, leül a földre és elkezdi várni, hogy a másik támadjon rá, akkor pedig mindketten örökké mozdulatlanul ülnek majd egymástól húsz méterre az aréna poros talaján és hamarosan mindkettőjüket kivégzik.

Mindezt végigszenvednünk azért volt szükséges, mert fel kell oldani egy igen súlyos tévedést, amit a konteókkal kapcsolatban szokás elkövetni. Hogy egy nemrégiben hallott kifejezésmóddal éljek: vannak a bolondok és vannak az őrültek – miként azt Puzsérék az egyik Apuban olyan szerencsésen megjegyezték. A bolond az, aki mindent elhisz, az őrült az, aki semmit nem hisz el. Utóbbinak az érvelési stratégiájához meglehetősen közel áll, amit fent fejtegettem, de nem az, csak hasonlít hozzá. Tudniillik a bolond is és az őrült is konstrukcióban utazik, pusztán a konteós, vagy ha úgy tetszik, az őrült egy újabb keletű, csak nemrégiben divatossá vált életszemléleti forma, legalábbis (és fontos ez a legalábbis) mióta olyan méreteket képes ölteni, hogy már egyenlő félként foglal helyet a tudományos tényekkel, viszont ugyanúgy működik. Mindez persze csak azért van, mert a tudomány tekintélye odáig romlott, hogy mára ilyesmivel meg lehet izzasztani, de ez minket most nem érdekel. Amint a bolond és az őrült elkezd egymás között azzal dobálózni, hogy „és te?”, megmutatkozik a különbség e között az „és te?”-vel való dobálózás és a másik között. Amikor ugyanis a bolond és az őrült vitatkozik, akkor két konstrukció harcol, két épület harcol az alapért, amin elvileg állnak. Viszont amikor a konstrukció és a dekonstrukció vitázik, akkor az „és te?” úgy hangzik, hogy „na és te miért nem beszélsz már valamiről?”, nem pedig úgy, hogy „na és te ezt miből gondolod?”. A különbség azok számára, akik a konteókat első körben konteónak bélyegzik majd elvetik, nem hiszem, hogy ezen a ponton még teljesen világos. A konteó saját magát akarja legitim helyzetben a tény helyére tenni, tehát nem csak simán azzal a céllal létezik, hogy amit meglát, azt szétszedje; ő maga is építkezik, kalkulál, gondolkodik.

Tegyünk rendbe mindent. A konstrukciók: konteó, természettudomány, és szemben áll a dekonstrukció, ami egyáltalán nem egynemű velük. Azokban az időkben, amikor a természettudományok még elég erős lábakon álltak ahhoz, hogy ne kelljen aggódniuk a konteók miatt, így azok ki sem csíráztak, még a dekonstrukció egy retorikai módszer volt; akkoriban a formula úgy nézett ki, hogy ember-elv-módszer. A módszer pedig lehetett ez a mindent relativizáló retorika, amivel a másik érveit kellett szétszedni, és ami minden gond nélkül mehetett oda-vissza is, mert végül kiderült, hogy melyik a helyes. Ma a formula úgy is kinézhet, hogy ember-módszer és nincs elv. Az elvtelen ember egy kalapáccsal, akinek ráadásul a mindennapi élethez az égvilágon semmi szüksége elvre vagy rendszerre, félelmetesebb ellenség a konteósoknál és igazi veszélyt jelent rájuk és a természettudományokra egyaránt. Ha már itt tartunk, keressünk hibást és rugdaljuk meg: a természettudományok és a konteók + a divat. A véget nem érőnek látszó harc hátterében meghúzódik egy olyan réteg, amelynek tagjai szívesen választanának a harcoló felek közül, viszont a logikájuk vagy filozófiájuk végett nem képesek erre, ugyanakkor egyáltalán nem is kellene választaniuk, ha a két oldal nem követelné ezt meg tőlük és ha a két oldal nem lenne olyan… nagyon látványosan egy súlycsoportban. A konteók felvették a tudományosság kabátját, amelyet korábban a bölcsészettudományok is, de ami eredendően a természettudományokat illeti meg, és eszközül a divatot választották. Az ember, aki dönteni akar, nem is kételkedhet, nem is kérdőjelezhet meg semmit, mert a két tábor között a tőgyére huppanhat. Egy olyan helyzetben, ahol valahova tartozni lenne divat, gond egy szál sem volna, viszont egy olyan helyzetben, ahol balhézni divat, ahol ezeket az elveket, ha tetszik, ha nem, naponta meg kell mérni és ezáltal utálkozást termelni, a döntésképtelen ember mindkettőt el fogja utasítani, és ha már ott van, nem csak mindkettőt, hanem minden mást is kihajít, mert sejti, és nagyon jól sejti, hogy az a kettő, amiket nemrég elvetett, valójában valami nagyobbnak a kiszögellései és neki azt a nagyot is el kell utasítania. Létrehozza maga körül a káoszt, de nem szervezi meg magában, mert ebben a közegben is lehet ám élni. Viszont szemben áll azzal a gondolkodóval, aki próbálja tartani az arany középutat minden olyan dolog között, amit ő elvetett. Az ilyet következetlenséggel vádolja meg, végül mindketten elégedetlenül rostokolnak egymástól húsz méterre.

Címke , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.
Havassy Gergely

Havassy Gergely bemutatkozása

havassy.gergely@kszpe.hu

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Avatardodi mondta:

    Ez kedvemrevaló! Csak így tovább.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük