Fantasy és Fantasy

Figyelem: a cikk során nem teszek különbséget fantasy és sci-fi között; szempontjaim nem ezeknek a kategóriáknak szólnak.

Ezúttal a fantasy műfaj egy vitatható szegmensét fogom boncolgatni, mégpedig azt, ami a „tejesvilágos” és a „részleges” történetek körül található. Ezen két fogalom definiálásával kezdem, mert végül is róluk szól az egész cikk. A tolkieni fantasy teljesvilágos, tehát olyan fantáziát alkot, aminek minden aspektusa fantázia, nincs olyan része, ami máshonnan jött volna, egy darab egységes rendszere van, azon belül pedig teljesen következetes, ily módon a könyv kinyitásakor egy darab kompromisszumot kell kötni hozzá. Ezzel szemben a Harry Potter részleges fantasy, mert magán a fantázián belül létezik az a világ, amiben az olvasó a fantázián kívül él, egyszerűbben: a valóság; ennek szerepe a legtöbb hasonló könyv esetében nem más, mint hogy az olvasót fokozatosan (könnyen) átvezesse saját szürke hétköznapjaiból a tündöklő és színes izgalmakkal kecsegtető másik világba. Ezzel a zsánerrel szoktak bajok lenni, de előbb a másik oldalról.

A Gyűrűk Urába, a Csillagok Háborújába, a Trónok Harcába, a Szél Nevébe, a Rovásemberbe – próbálván a célközönség életkorában a legnagyobb szórásra törekedni – azzal belekötni, hogy „De hát ez meg az a dolog nem is létezik!”, csak akkor lehet, ha saját magunkat akarjuk megfosztani tőlük, egyszerűbben: ha mi magunk nem vágyunk a fantasztikumra. Mert az, hogy óriások nincsenek, oly mértékben nyilvánvaló, hogy aki ezt bizonyítani akarja, nem hogy hozzá nem tesz semmit egy esetleges beszélgetéshez, de még el is vesz belőle; könyörgöm, mindenki tudja, hogy nincsenek, DE: milyen király lenne, ha volnának! – ezért olvasunk fantasyt.

Szabadjon elkülöníteni ettől a kérdéstől egy másikat, egy teljesen komolyanvehetetlen problémafelvetést, mellyel legutóbb, mikor már majdnem elfelejtettem, hogy ilyen emberek is vannak a világon, a friss Csillagok Háborúja trilógia után újfent találkoztam. Arról van szó, hogy az ugyancsak problémás új részek kapcsán egyszer megemlítettem, milyen bizarr már bombákat szórni az űrben egy másik űrhajó tetejére, hiszen az űrben nincs földi gravitáció, vagy állatok hátán lovagolni, mikor nincs oxigén stb. Erre két féle válasz létezik: az egyik, amit egy magát rajongónak nevező ember mond, és egy másik, melyet valaki, akit teljes mértékben hidegen hagy az egész és pillanatnyilag azt sem tudja elképzelni, miképp keveredett ebbe a beszélgetésbe, s főként olyan emberek társaságába, akik talán még az óriások létezését is hajlandók egy vita során legitim alapnak vagy következtetésnek tartani. A rajongó válasza, ami, megint jelzem, szerintem teljesen rendben van, arról kellene szóljon, hogy „nyilvánvalóan minden egyes ledobott bombának megvolt a maga irányítórendszere, miniatűr légtere, továbbá a lovagló emberek körül szintén erőtér feszül, mikor az űrben galoppoznak”. Ez az érvelés azért legitim a szememben, mert olyan dolgokat hív segítségül, amik az adott fantasy univerzumában korábban már léteztek, pusztán a filmben nem láttam őket, ezért arra következtettem, hogy a készítők kifelejtették. Mikor az ilyen válaszra én azt mondom, hogy egyfelől a harcmodor, tehát a bombák szórása továbbá az űrben való lovaglás mennyire praktikátlan módjai egy ilyen körülmények között folyó harc művelésének és csak idióta stratéga, avagy figyelmetlen – pénzsóvár, látványorgazmusgyártó – készítők ötölhették ki, a rajongó már készen áll a válasszal, hogy „a Clone Wars sorozatban Anakin is földi módszerekkel győzött az aszteroidamezőben”, szóval ne papoljak ilyesmiről. Ez már megint bosszantóan rendben van, így egyetlen érvem mard: a filmben nem látszottak az irányítórendszerek sem az erőterek, így amit mond nem más, mint kedvenc filmszériájának mentegetése, de mivel én is csaknem annyira kedvelem, mint ő maga, hajlandó vagyok elfogadni, amit mond – azzal a kikötéssel, hogy soha többé nem nézhetem meg a filmeket, mert akkor megint szembesülnöm kellene a feltűnően céltalanul hulló bombákkal és az erőterüket vesztett űrlovasokkal.

Ezzel szemben az olyan ember, aki tesz az egészre, óriások-sincsenek–szindrómától hajtva azt feleli: „De hát a Jedi-erő sem létezik!”, és összekeveri a fantáziát a fantázia logikájával, ami a felületes dekonstrukció ismérve. Az ő szemében a fantasy azért jó, mert az agyát teljes mértékben lekapcsolhatja, hiszen az egésznek semmi értelme nincsen, nem gondolkodásra, hanem szórakozásra van (ennél az embertípusnál ez a kettő elkülönül); ugyanennek a tábornak van egy olyan része is, akik – persze csak mikor magukban vannak – bevallottan a látvány kedvéért néznek filmeket s náluk a fantázia ezzel analóg. Ez a zavaros következetlenség aztán úgy nyilvánul meg, hogy szerintük egy korábban elfogadott körülménynek, tehát például a bolygóközi térben lévő állapotnak a későbbiekben való elfelejtése pontosan annyira jogosult, mint a fénykard, vagy a Jedi-erő megléte.

Persze ilyenkor előkerülnek az olyan érvek is, hogy én magam következetlen vagyok, mert teljesvilágosnak neveztem a Star Warst, noha az űr a valóságban is létezik, sőt, a gravitáció is létezik, sőt, a fém is, amiből a Javák gönceit összefogó csatok vannak, szintén a való világ elemei. Ebben a bekezdésben akkor ezt az ellentmondást is feloldjuk. A felsorolt valós dolgok pont olyanok egy fantasy világában, mint amilyenek a háttérben megbúvó emberi érzések. A teljesvilágos fantasy nem arról ismerszik meg, hogy új fizikát gyárt, új biológiát és teljes mértékben újrateremti a világot, hanem hogy az embert olyan helyzetbe teszi, mely fantasztikus – ebben közös a részlegessel, de a fantasztikum itt abból táplálkozik, hogy „amúgy nem létezik” –, ez ugyanazon kompromisszum másik fele, amit a könyv kinyitásakor meghoztunk. Ez nem egy olyan kérdés, ami azt a határt keresi, amin túl már nem valós és amin innen még igen, továbbá ami számszerűsíteni akarja a valóság elemeit és aztokat mennyiségi alapon egy fantasy világgal relációba helyezve levon olyan következtetéseket, mint „ez a fantasy 37,436782352%-ban teljesvilágos, a maradékban pedig részleges”, mert ha ilyesmit meg lehetne állapítani, akkor magát a fantasztikumot semmisítenénk meg. A fantasztikum elfogadja a fizikai világot, pusztán hozzáad egy darab dolgot: önmagát; ennek szokott lenni egy logikája, ami saját önkényességét, amivel különleges dolgokat teremt, következetessé teszi. Különben is, ezt a két kategóriát én találtam ki, tekintsünk rájuk egyszerűen úgy, hogy az egyikben van az a világ, amit látunk ha kinézünk az ablakon, a másikban nincs.

Áttérve a részleges fantasy-re, azt kell mondanom, meglehetősen kevés ilyet olvastam, példám végig a Harry Potter lesz és annak is egy adott része. A Roxfort kastélyban, illetve az egész iskola területén nem működnek a mugli-eszközök. Ezzel elég nagy baj van, itt a fantasy nem következetes saját magával, mert a mugli dolgokat nem tudja rendesen elválasztani a mágikus dolgoktól. Talán a hálótermekben a baldachinos ágyak függönyeit tartó kapcsok nem mugli tárgyak? Vagy az embereken a ruhák nem azok? Miért nem szűnnek meg akkor ruháknak és kapcsoknak lenni, mihelyt átlépik a kastély falait? Ha ezek nem számítanak mugli dolgoknak (mert mondjuk – ha rajongóval beszélgetünk – varázslattal készültek), akkor például egy zseblámpa már annak számít? Ugyan miért? Mert bonyolultabb, mint egy ruhakapocs? Kérem szépen, ugyanaz a fizika húzódik meg a Hagrid háza előtt lobogó tűz és a lámpában fénylő izzó mögött! De Harry sokat emlegetett zoknijai, ha más nem, mindenképpen mugli dolgok. Az álláspont, miszerint minden, ami használható odabent, varázslattal készül, még rajongói érvvel sem védhető, ami ilyen esetben úgy szól, hogy a varázslat, ami az ilyesmiért felelős, különbséget tud tenni varázs és muglieredetű dolgok között, ami rendben van, de a kérdés, hogy mi alapján, továbbra is áll, és folyamatos kompromisszumokat kíván, továbbá a történet során egyetlen muglizokni sem vesztette el önmagát a kastélyban.

Ez volna hát a különbség teljesvilágos és részleges fantasy/sci-fi között. A felfogás módszerének, ha céljaink között szerepel a művek élvezete, különböznie kell típustól függően. Ugyanazzal az jóindulattal, amivel a népmeséket nem szedjük darabokra, a részleges fantasy-ket sem kellene megkopasztani; ugyanakkor a teljesvilágos, avagy részleges, de hasonlóképp következetes logikára épülő történetektől igen is el lehet várni, hogy ne mondjanak ellent maguknak, legyenek bármilyen légből kapottak, avagy helyesebben: fantasztikusak.

Címke , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.
Havassy Gergely

Havassy Gergely bemutatkozása

havassy.gergely@kszpe.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük