Az esszé

Bevezetés

A feladat megoldását képtelennek gondolta a tegnapról aznapra forduló éjszakán, de mostanra biztos benne, hogy menni fog, még tökéletesebben is, mint gondolta a kezdetekben, legalábbis azon apró pillanataiban, amikor nem a kétségbeesést élte meg és kizártnak tartotta, hogy hozzákezdjen, hiszen az egészet hülyeségnek vélte. Így legalább reggelre feloldódni látszott és elkezdte a koncepció kidolgozását.

Nem mondhatnánk, hogy a disszertációtervezet tökéletesre sikeredett, de annyit mindenképpen említésre méltónak kell ítélni, hogy ennél jobbra nem fogja tudni megformálni, hiszen a mostani elvei, a világrend és a társadalmi szabályok ezt tartják elfogadhatónak, de ez elévül, tíz év múlva pedig a kutyát sem fog érdekelni ez az írás, és akkor még nagy időtávlatot jelöltem ki.

Bár a lehetőségek közé kell vennünk, hogyha a forradalom hamarabb következik be, mint ahogyan azt Csongor akkor várta, mást fog hozni a jövő is, és akkor díszpolgárnak is kinevezhetnék, elvégre olyan gondolatokat hordoz most is a lényében, amelyet, ha papírra vet, megváltozik a világ. Igen, most végre tényleg biztos volt benne: ez fogja megváltani az emberiséget, ez a szöveg, és nem elévülni fog tíz év múlva, hanem mindennél aktuálisabbá válni, hiszen mekkora tévedés, hogy ez a világrend. Éppen ellenkezőleg: ez lázadás, semmi más.

Viszont fontos lehet ezen a lázadáson elgondolkozni, most például csak egy huszadik századi gondolkodó, Hamvas Béla[1] szemléletmódjával. Ott van az a direkt morál, amelyet említ Patmosz című könyvének első esszéjében. Direkt morál, és a rossz lelkiismeret. Tehát ő az előbbit kell, hogy válassza, és mint társadalomból való kitaszított féreg, viszályt kelt, forradalmat, majd új berendezkedés felé vezeti az országot, sőt más államokat is?

Nehéz ez az elgondolás, mert hiú, és amely gondolat hiú, az nem megbízható, hiszen eredmény nélküli állapotot szülhet, mert csalóka és hamis. Azt, hogy minden esetben igaz ez, azt nem lehet megmondani, de biztos, hogy az esetek nagyszázalékában ez érvényesül, mert a hiúság és a gőg rombolja le leginkább az embert, nem véletlenül első a rossz szellemek között is, mint a kapzsiság vagy az irigység.

De mit is tesz a hiú ember, miféleképpen vélekedik önmagáról, tetteiről, gondolatairól? Tulajdonképpen nem tesz mást, mint folyton hazudik saját magának, és a hiúság az önigazolás, amely letagadja saját hazugság halmazát.

Így a hiú ember meg van győződve cselekedeteiről, hogy azok jók, vagy legalábbis nem rosszak, de mindenféleképpen a legkevésbé jó eshetőség az, hogy az előbbiek közül egyik sem.

Azonban hol marad a lelkiismeret-furdalás, hiszen a pszichopátiával rendelkező egyének kivételével mindenki rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, és nem mondható el általánosan, hogy csak a pszichopata emberek a hiú természetűek. Sőt valójában a legtöbb emberben ez megvan, mondhatni genetikailag kódolva, vagy ha a vallásokat nézzük, akkor a sátán fertőzi meg a lelket és az elmét, vagy ha nem, mindenképpen egy rossz szellem. Lényegét tekintve persze ugyanott vagyunk: természetünknél fogva menthetetlenül hiúak maradunk, magunknak hazudunk, továbbá azzal győzködjük lelkiismeretünket, hogy mi azért valahol legbelül különlegesebbnek hatunk, mint más, elvégre is ha valóban átlagosak lennénk (illetve a mindenkori átlag színvonalát hoznánk) akkor csak is végtelen ostobaságot tudnánk felmutatni, és nem azért, mert az egyén tökkelütött, hanem mert a tömeg az.

Persze a tömeg morál hat az egyénre is, főleg, hogy a generalista lét is természet adta adottságunk, azaz alkalmazkodunk, tehát a csorda szellemet követjük, ami ugyan nem tekinthető rossznak, csak ugye, aki nem tud elvonatkoztatni, az a szaros füvet fogja legelni, hisz nem lesz más, legalábbis új utakat biztosan nem mer majd találni.

Nem érezhető egy kis ellentmondás? Valóban megvan, hiszen alapvetően ez a dilemma határozza meg létünket, így nem tudunk mást gondolni, vagy alkalmazkodunk, vagy kivállunk majd lázadunk, és mindemellett végleg és menthetetlenül hiúak vagyunk.

A két választási lehetőség persze szomorú, és mindenki egyből egy új állapotot próbál meg keresni, csak ez megint forradalmat jelentene, ami a direkt morálból következik. Így a tanács az, hogy imádkozz és kérd meg Istent, hogy vezessen téged a helyes úton, mert be kell ismerned: így semmi vagy és elveszik lelked. Ha meg humbugnak tartod az istenes beszédet, hisz túl okos vagy a dogmatizmus kétkedés nélküli elfogadására, továbbá intellektusodat előrehaladottnak tartod a hithű emberekéhez képest (ne tagadd, hogy ezt is a hiúság mondatja veled), de ennek ellenére túl hülye a vallás valódi megértésére, akkor a következőt kell cselekedni: bort fogyasztani egészséggel, és kigondolni miképpen is alakíthatnád a jövődet, merre van a megfelelő út, mely erkölcsileg a leghelyesebb.

Mert a krisztusi erkölcs ateista számára is elsajátítható kell, hogy legyen, ez nem hitbéli meggyőződés, hiszen ez az európai kultúra, és a civilizációnk egyik alappillére az Újszövetség, de az egész Biblia sem kedvtelésből alapműveltség, viszont akkor már vedd hozzá a Koránt is, szigorúan összehasonlítás szintjén, hisz így jöhetsz rá, miért is az előbbi az erősebb erkölcsű.

Aztán ha barangolásaidnak vége a két szentnek vélt könyvben, ugorj nyugodtan a keleti népszerű vallásokra, persze európai felfogásban nehéz érteni, de aki elsajátítja az analógiás gondolkodást, az felfoghatja ezt is, és a vallások valódi jelentőségét is.

Miért nem írsz közvetlenebben, és talán én is megértem, amit elmagyarázni próbálsz immáron a hétszázhetvenötödik szóban? Csongor, írj hát közvetlenebben, hisztéria alakul ki, és meg nem értettség, de hát nem cél a tömeg vezetése, hanem az egyéni gondolat kialakításához vezető útra való terelés.

Így marad a disszertáció és Csongor, nehezen békélt meg vele, nem is érdekelte tovább, kinyomtatta, hogy szimbolikusan elégesse. Feleslegesnek tűnő művelet, de valamiképpen mindenki tart rituálét, muszájból, még ha észre sem veszi. Berögződések és megszokások is mind-mind rituálék. Maga a kávé elkészítése és elfogyasztásának módja az egyik legismertebb és gyakoribb reggeli rituálénk egyike, de bátran meg lehet még nevezni rengeteg más egyebet is.

Rabok volnánk, függőségeinké? Igen, azok mindenképpen irányítják életünket, és még minőségét is befolyásolják, így akinek nincsen rituáléja, az szegény marad lelkileg, mert elveszíti a biztonságát, és nem muszáj kizárólag egészségtelenségre gondolni, mint a dohányzás, mert az ugyan szintén ide sorolható, de a parkban való futás is, habár óvatosnak kell lenni, mert ez is válhat egészségtelenné, hiszen túlzásba mindent vihetünk, és átlényegülhet függőséggé, bár a rituálé maga is egy függőség, viszont szem előtt tartandó, hogy értelme csak addig van, míg gazdagítja lelkünket, és nem aljasítja le túl nagy mértékben a testünket. Hiszen ebben az esetben kifejezetten érvényre juttatható az a közhely, hogy „épp testben épp lélek”.

Mert sok közhelynek megvan mindig az igazságtartalma, pusztán az emberek tették hitvánnyá (és ezzel együtt magává a közhellyé), hiszen oda nem illő szituációkban is alkalmazni kezdték, vagy olyan sokat hangoztatták, hogy elvesztette a kimondó fél által gyakorolt tartalmát, így válhatott üres és kontextus nélküli semmivé, azaz hitvánnyá.

Megszólal a tűzjelző, ha nem az irodán kívül éget – gondolta Csongor, és milyen jogosan, hiszen az irodában még dohányozni sem lehet, meg amúgy sem kimondottan egészséges, de ez nem számít ugye, mivel nem is szívott sosem cigarettát, egyszer próbálta ki mikor még fiatal volt, és képtelen a kedvencei közé sorolni ezt a terméket, sőt valójában egyenesen gyűlöli a szagát is. Hanem magával az emberrel semmi baja, aki ezt a típusú rituálét folytatja, elvégre ez az ő döntése, Csongor pedig biztosan egyik az utolsók közt, aki beleszól ebbe a dologba. Pedig ez a legnagyobb probléma manapság, mikor a dohányzásról folytatnak diskurzust, hogy elfelejtik tényét az egyén nagykorúságának, így szülőt játszanak felette.

Ez ebben a formában részletesebben kifejtve csak is egy liberális szemléletmód lehet, de miért is lenne az attól rossz, mert nem minden van kárhozatra ítélve még a huszonegyedik században sem ami nem konzervatív, még akkor sem, ha ezt az eszmét is sikerült bemocskolni, mint az összes többit eddig, de a mértékletesség mindig is megfoghatna egy eszmét, csak sosem hajlandók egy bizonyos idő elteltével rá már követői, és félő, hogy a szélsőséges szabadság eszme (milyen nevetségesen is hangozhatott régen az a mondat, hogy a szabadság lehet radikális is) már nem visszafogható, mert elszabadult. Viszont ezesetben sem biztos, hogy a régi értékek megőrzése marad az egyetlen választható út, még ha tartalmaznia is kell legújabb gondolatvilágunkat.

Mert a következő az a liberalizmus és konzervativizmus olyan módú keveredése kell, hogy legyen, amely nem a szabad piacban mutat fel progresszivitást, a lényeg, hogy az egyéni szabadságjogok által valósuljon meg a közösség, és fordítva, mivel egyik nem nyomhatja el a másikat, ergo ez a mértékletesség, az aranyközép, amelyet a történelmi eleink olyan gyakran elakartak érni, de ha mi nem próbáljuk meg, akkor már most feladhatjuk az egészet, mert  a posztmodern tesz róla, hogy érvényre juttassa a szélsőliberalizmust. Elvégre itt vagyunk, meg is tette: #metoo, feminizmus, gender, társadalmi nemek, LMBTQI stb. Na de ha nem ezek a liberális értékrendek, hát mi?

Abszolút természetes kérdés, mivel ezt értjük ma liberális alatt, de nem kell 72 féle gendert vallanunk, PC hazugságokat elfogadnunk, safe space zónába menekülnünk ahhoz, hogy tárgyalni tudjunk emberi jogokról, sőt a humanizmusról.

Ahogyan nem kell feltétlenül a Római Katolikus Egyház tagját képeznünk, Turul-fanatikussá válnunk, szkíta-szittya meg sumér rokonságot keresnünk a magyar népnek ahhoz, hogy nemzetszeretők legyünk, elsajátítsunk keresztény erkölcsöt (szigorúan erkölcsiségről lehet beszélni, vallás kérdésében mindenki el tudja dönteni mit tart mérvadónak, ámbár erősen javallott a körültekintő szemléletmód, a legegyértelműbbnek tűnő szituációk közepette is, és talán érdemes mindig elgondolkodni azon, hogy mennyire jogos kizárólag a saját vallásunkat helyesnek és üdvözítőnek, erkölcsileg felemelőnek tartani, még akkor is, ha van olyan ami tényleg sokkal mocskosabb lelkületű), sőt a közösség előnyét és elsőbbrendűségét elismerjük.

Nem tudjuk hova vezetnek az ilyen gondolatok, de Csongor mindig is csak szellemi háttérként akarta önmagát beazonosítani, sosem ő lesz az, aki kimegy az utcára, sokkal inkább, aki kiküldi az embereket, legalábbis ebben bízott egészen mostanáig, míg el nem égett szimbolikusan a disszertáció-tervezete.

Alkalom

Hideg téli szél a szakadó hóval vegyülve – ez várta, mikor reggel kilépett az utcára, és ez volt az, amely kipirosította arcát, ajkait kisebesítette, ősz szakállába pedig deret vegyített.

Nem volt alkalom, hogy Rónai Károly nem indult volna el templomba vasárnap délelőtt az elmúlt évek során, pedig lába már beteg, nehezen használható, egyetlen támasza pedig egy díszes bot, amelynek használata mellett is sikerült már elesnie, a jegesre fagyott beton pedig asszisztált ehhez.

Az autója volánja mögé már nem ülhet többé, hiszen öregsége és betegsége ebben is akadályt képez számára, ahogyan lassan minden az éltében, de tudja, hogy abban a pillanatban amikor már a földi világ csak gátolja, Isten magához veszi, keblére öleli, akkor pedig végtelen melegség tölti fel.

Egyetlen ember köti már ehhez az élethez, az is unokája, akinek tizennyolc éve gyámja, és akire hagyja is majd lakását, autóját, minden vagyonát.

Milyen érdekes, hiszen ő is elmúlt már húsz, az egyetemet is lassan befejezi, legalább benne ott a remény.

De még ma elmegy a templomba, addig nem kívánt megdögleni.

Károly agyában öt perc elteltével, mikor kikanyarodott a Lehel utcára, új gondolatok jelentek meg.

„Szeretem a rendet. Rendnek nevezem azt, mikor minden a helyén van, így az nem csak esztétikus, hanem hasznos is.[2] Ha már egy dolog nincs a helyén, az már rendetlenséget jelent, ha pedig minden elmozdul, az káosz. Isten léte is ennek szimbóluma a világban.

Kár, hogy a mai világ már a Gott ist tot jegyében él. Mert Isten nem csak hogy meghalt, de mi öltük meg ugye.

Viszont csak a belénk vetített darabját öltük meg, nem magát az istent. Ami fent van, az lent van. Nincs benne kétségem, megbízható. Mert minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett. Egy az isten száma.

Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta. Isten az egész világ nemzője. A földről az égbe emelkedik aztán ismét a földre ereszkedik. A felső és az alsó erőket magába szívva nyerjük el tehát a világ feletti uralmat, és előlünk minden sötétség kitér. Vonhatunk analógiát a hittel akár. De felesleges, mert a világot így teremtették. Ez az átvitel varázslata és ennek ez a módja.[3]

Végül pedig mindenki sorsa befejeződik. Az utolsó csillag is elveszti fényét majd hőjét az univerzumban. Míg végül a feketelyukak is elpárolognak, és bekövetkezik a csönd. Mert bizony csönd lesz, mint majd lesz a halálunk napján, de a fény ismét elérkezik. Hiszen a világnak és az életnek nem célja, hanem értelme van.

Ennek ellenére megmarad a kétség, amely a kettes számot jelöli, amit az embernek lehetséges tulajdonítani, és a bűnbeesés idején szerezte meg. De maga a megromlás (létromlás) nem határozható meg a történelmi időben, hiába olvasom el a sumér iratoktól, a Gilgames eposztól egészen Krasznahorkai László regényéig az egész világirodalom legfontosabb köteteit.

Nem lehet lefedni ezt, mert maga a romló tény az ember szívében lakozik, amit nem lehet kitörölni, mert a tudat varázslata ez, méghozzá az öntudaté.

Kizárólag emiatt érzékelhetem az elromlott világ létét, és hiába reménykedem egy aranykorban, amely volt és ezáltal még lesz, sosem lehetek biztos az egészben.

Egyszóval elérkezik-e valaha a halál utáni fény, vagy talán maga a csönd bekövetkezése a megváltás?

Krisztus nem ezt jelölte ki (pedig ő is jelen van a kétség mellett mindenki szívében), nem ezt az utat, ha az ő erkölcse szerint él az ember, talán megtudja az igazat, én is megtudhatom, hamarosan.”

Ebben a pillanatban a talpa tovább csúszott a jeges kövön, közben pedig már emelte a következő lábát, így a térde kiment, és elesett. Koponyája hatalmasat koppant a betonon, eszméletét pedig elvesztette.

Másnap mikor a kórházban imádkozott érte unokája, elhagyta a világot, és minden elveszett belőle, szeme fénye kihunyt, lelke pedig a pokolra távozott. Avagy máshová, bár unokája nézete szerint még csak a purgatóriumig juthatott el, ezért elindult következő héten Csongor is templomba, hogy imádkozzon Rónai Károlyért.

Keresztet vetett, meggyónt, temetési misét hallgatott, imádkozott, tehát nem csak nagyapja lelkének kedvezett, hanem a sajátjának is.

Persze nincs olyan törzsgyökeres katolikus (még nagyapja sem volt az), aki kétkedés nélkül elhinné, hogy ezzel minden megvan oldva. Vagy aki igen, az ostoba, mivel felhalmozza bűneit és problémáit, abban bízva, hogy majd úgyis feloldozást nyer. Ennél már csak az ateista lehet a rosszabb, hiszen azokat meg nem érdeklik a bűnök, meg kapcsolat Istennel, elvégre még meg is tagadják az Atyát, a Fiút, a Szentlelket.

Csongor, te kedves, tudod mi az a humanizmus? Tudtad, hogy vannak erkölcsös emberek, akik nem ápolnak kapcsolatot a kereszténység, sőt egyik vallás istenével sem, sőt semmilyen spirituális kaput nem nyitnak meg maguk előtt, még a lélek létezését is tagadják?

Nem tudta, pedig ezek az emberek annak ellenére, hogy nem ismerik el az érzékszervekkel nem észlelhető valóságot, tudnak erkölcsösek lenni, mivel némelyiknek ugyanúgy jelen van a lelkiismerete, amit Te Krisztusnak nevezel, és akit te Szentlélekként tartasz számon, bár véleményed szerint ezutóbbi intézi el, hogy az előbbi szívedbe csücsüljön.

De mi van akkor, ha valaki nem ítéli el az azonos neműek házasságát, még a könnyű drogokat is dekriminalizálná minimum (aztán ugye ki tudja milyen galádságokra lehet képes az ilyen még)? Ráadásul nem ismeri el a pápát, de ezen túl a Bibliának is csak irodalmi jelentőséget tulajdonít.

Ez roppant mód felháborító tudom, de el kell ismerned, hogy az ilyen ember is ugyanúgy élhet erkölcsösen, mint te. Most abba nem mennék bele, hogy talán még erősebben valósítja meg a krisztusi szeretet fogalmát, mert még lázadást szítanék, meg hát itt vagyunk egy templomba, imádkozzunk.

Volt valaha, hogy kértem tőled, de megtagadtad. Legalábbis nem kívántál nyilatkozni ebben, hiszen semmit nem segítettél, persze mondhatnánk, hogy kifürkészhetetlenek a terveid meg ilyesmi, de tudjuk, hogy bigott, aki ilyet mond.

Persze miért is érdemelnék bármit is, hiszen mit tettem én érted cserébe, ha még elfogadni sem tudlak rendesen, noha akkor most sem ülnék keresztbe tett ujjakkal a keresztre feszített fiad szobra előtt, aki egyébként persze-persze megváltó, de hogy most ő engem valóban ki akar húzni a csávából, nehezen hiszem, sőt egyáltalán…

Tehát mit is mondhatnék te neked? Egyáltalán én miért adjak esélyt, hogy bizonyítsd magad előttem, ha te sem adsz lehetőséget a kérelemre, amelyeket feléd intézek.

Mondjuk annyi indokolja, hogy nekem kell rimánkodni, hogy én kerülök pokolra, ha ezt nem teszem, ellentétben VELED! Aki kényelmesen felvette az áldozat pózt, hogy szentemet az emberek megtagadják, noha mi egyebet nyújtottál az életen kívül nekem?

Főleg, hogy hagytad az öntudatra ébredésünket, és nem segítettél rajtunk, ugyan hozzányúltak eleink tulajdonodhoz, de joggal kérdem, hogy mégis minek raktad az Édenkertbe a szutykos fáidat, ha azokhoz nem nyúlhat hozzá az, akit a saját képmásodra teremtettél, azaz aki ugyanúgy viselkedik, mint te, tehát kíváncsian.

Avagy ez egy próba volt, hogy vajon az ember-koma meddig bír szót fogadni? Elismerem, nem rossz tesztelni a tűrőképességet egy ilyesmi módszerrel, na de mit gondolsz, honnan tudhatta volna szegény leány, hogy rossz amit tesz, ha még nem kapott a Jó és Rossz tudásának fájáról?

Nyilván nem vagyok bolond, értem én, hogy megparancsoltad, tehát az a rossz, ami a te parancsoddal szembe megy…

Nem túl önkényes dolog ez így? Végtére is nem, mert az ott magántulajdon volt, amire jogos mondani, hogy ne nyúlj hozzá, mert az enyém, nem tied, irigy vagyok nem adok.

És akkor mondjuk, hogy jogos is azt mondani, hogy takarodj a birtokomról, mocskos tolvaj. De mi el is takarodtunk, vissza nem megyünk.

Kivéve persze ha ismét be nem hódolunk neked, no de nem igazán voltak jó tapasztalataink nálad, hiszen mind tudjuk, hogy nem voltunk akkor mi más, csak állat.

Nem igazán érdekel szerintem mondjuk, amit mondok, meg azért eléggé csúsztatok néhol valóban, én ezt tudom nagyon jól.

Viszont hadd kérdezzem meg, érdemes hazugan ámítanom önmagamat arról, hogy kérhetek tőled segítséget, vagy inkább tegyek le róla?

Az az igazság, hogy ezutóbbit tartom logikusnak, hiszen nekem ehhez nincs jogom. Megtagadom magamtól azt, hogy segíts, viszont legalább nem kell alárendeltként élnem, az irányítás pedig az én kezemben van.

Mindenki ezt mondja, tudom, míg meg nem törik. De ha te szándékosan tördeled a nép lelkét, akkor nem vagy, csak egy kegyetlen senkiházi suttyó féreg, aki felett réges-régen erkölcsi fölényt aratott az ember.

Mert „…minden ember: fenség…” de vajon fenségességünket te, vagy a kozmikus rangunk támassza alá?

Kit érdekel, a hitvány söpredék, a csőcselék, a lelketlen tömeg sosem fogja felfogni ezt a morált, talán ez az egyetlen, amiben segíthetnél, de már ebben is reményemet vesztettem, mint ahogyan az egész világban.

Ennyit ért az élet, ennyit, amit te adtál nekem. Csak gratulálni tudok, bár még téged sem hibáztathatlak, kizárólag a lelketlen tömeget, akinek viszont felróni nem érdemes, hiszen akinek hiányzik a lelkiismerete, az sosem fog együtt érezni.

Mondjak Áment? Nehogy lemaradjon, igazad van.

Amen.

Most, hogy túl vagyunk ezen is, és elpazaroltunk az életünkből néhány percet, meghallgathatnánk a többi hívet is, hátha megtanuljuk milyen a valódi ima, és akkor nem csak szájcsépeléssel fog elmúlni minden templomban töltött percünk.

Sajnálom, hülye lettem a vallás valódi megértéséhez, már én sem tudok kételyek nélkül dogmát elfogadni, mivel lényem alkalmatlan lett rá, azaz megromlott.

Mint minden más is ebben a világban, és azt hiszem nem pusztán a vallás az egyetlen, ami ilyen. Bár tény, hogy nagyon fontos csomópontja a létromlásban.

A kezdetet viszont nehéz megtalálni, mert a kétség egyetemleges, azaz mikor beleharaptunk a Jó és Rossz tudásának fájába, valójában tudást kaptunk, de kasztot és rangot vesztettünk.

Jó lenne Eckhart mestert is elolvasni, még nem volt rá módom, de amennyiben igen, mindenképpen össze fogom vetni az itteni gondolattal, hátha van értelme.

Na de mifélét mormolnak ezek a katolikusok itt, Körülöttem? Csongor ahogy elnézem már hazament, de nincs kedvem követni, mert a tömjén szag lázító.

Találkozni kéne a pappal, megkérdezni tőle, hogy pontosan mit is jelent ez az egész, hogy vajon jogosult vagyok-e bekeresztelkedni a katolikusok közé.

Valószínűleg örömmel fogadnak, míg be nem térek, aztán jön mindennek az árnyoldala. Kár, hogy engem ez már nem érdekel, bár az sem, hogy lehetek-e részese az egyháznak, hiszen én nem ide tartozom.

Kiszakadtam a templomból, kilövettem az égbe, majd zuhanni kezdtem. Ez az, ami után biztos lehetek abban, hogy a romlás csak még erősebb lesz, és olyan helyre kerülök, ami lelkileg felzaklat.

Meg is történt, mert láttam ahogyan a férfi elszakítja gyermekét az anyja melléről, aztán földhöz csapja. Halott csecsemők zuhantak az égből, és véreztek is rendesen.

Visítottak, noha teljesen elzöldült már a bőrük, ez volt a rothadó hulla szín, és nem igazán kéne már, hogy vér csörgedezzék a szemükből könnyként.

De ezek mégis ezt teszik, megtelik a város halott kisded darabokkal, mert mikor a betonnak csapódnak, mint Károly, akkor szét is loccsannak, hiszen testük is már málik…

Foszlik a bordáról a hús, és a feketeségben már csak a véráztatta csontok világítanak szemembe, talán nem is kell mondanom, hogy ez rémisztő, hiszen mind még csak gyermek.

A felnőtteket sem kell sajnálni, mikor lovagokat csapnak szét pallossal, mikor a veterán katona agyonlövi feleségét és gyermekét, végül önmagát, mindezt pedig traumája okozza, mely végzetesen kikezdte.

Mégis a legrosszabbat kijelölni nem tudom, nem is akarom, mert nem érdekel, tovább akarok lépni a világ minden szörnyűségén, mert ez csak a pokol nyitja, oda vezet az út, hol a Sátán kacag.

De mit tehetek, egyszer templom, egyszer ez: így forgolódunk az életben, tengődünk, és sosem értjük, hogy miért.

A fényben azt mutatjuk mennyire okosak vagyunk, elő jön hiúságunk, a sötétségben meg megriadunk minden árnytól, és könyörgünk a világosságért, amelyet a Nap fog majd elhozni, ki mindnyájunk anyja.

Emlékszem, mikor még kisgyermek voltam, akkor nem mertem kikelni éjszaka közepén az ágyamból, mert féltem, hogy lezuhanok a semmibe. A sors keserű iróniával lépett fel, mert most is ez történik: zuhanok a semmiből a semmin át a semmibe.

Ment virággal a kezében a kislány. Nárcisz volt a növény és a lány is, együtt kiegészítették egymást, tökéletes harmónia áradt, és a kislány dúdolt. Lálálálálá

Aztán megjelent a démon is, neve pedig Klepoth volt. Nem csinált semmit, csak nézett szürke szemeivel, ijesztő, magasba nyúló szarvaival.

Nem kérdezett, de egyenesen a szemembe meredt, komoly, merev tekintettel, amely félelemmel töltött el.

Aztán ajtó jelent meg, rémisztő, kék ajtó, amelyen a festék repedezett volt, minden más körülötte pedig sötét, de ami mégis a legellenszenvesebb, az a kilincs, hiszen le kellett nyomnom, mert tudtam: be kell mennem oda.

Jéghideg fém, valami alakzat is belevolt gravírozva, de nem számít – most semmi sem számított. Kinyitottam tehát, és abban a pillanatban kibukott egy rajzolt róka fej, mosolygott rám, én meg csak jobban féltem, már teljesen le is izzadtam és lihegtem, mint a kutya, mert tudtam, hogy a mosoly csak annyit jelent, hogy bebocsátást nyerek Klepoth-hoz.

Nem tévedtem, a róka-rajz eltűnt, mintha itt sem lett volna, még az emlékezetemből is kisöpörte magát, viszont ott volt előttem ismét a két szürke szem, és a démon, amely a pokol hárfáján kezdett el játszani.

Fülsüketítő volt a zaj, a dobhártyám is beleremegett, és csak játszott, játszott: szünetet sem hagyva kínzott.

Végül ordítottam, majd visszatértem a valóságba, de nem sokáig, mert ennek még nem ért véget. A szekrénynél körbe-körbe forgó halott lány, kinek neve Nárcisz, figyelmeztetett.

Nem bírtam hosszú ideig bámulni, mert feje félig le volt tépve nyakánál, akár csak Félig Fejnélküli Nick-nek a Harry Potterből, a különbséget az adta, hogy ez húsvér emberként állt előttem, és még a vére is frissen csörgedezett nyakából.

Miközben fejét vállára hajtotta, keserves nyögések között préselte ki a szót: mennem kell vissza, vissza az elejére, menekülési útvonal pedig nem létezik.

Nem hazudott, ismét az ajtó előtt álltam, de bátorságot gyűjtenem most sem sikerült, noha a kilincset mégis automatikusan lenyomtam, a rajzolt róka pedig ismét a szemembe nézett.

Ezúttal nem vigyorgott, hanem vicsorgott, szája pedig habzott, mint a veszett állaté, és úgy méregetett, mint aki meg akar fertőzni.

Nem belém harapni, nem csámcsogni húsomon, hanem fertőzni, kifejezetten csak ezt, majd végig nézni ahogyan én magam is megveszek, majd a világ és önmagam ellen fordulok, torkom görcsbe rándul, és akkor majd én is mindenkire csak vicsorgok.

De ismét elpárolgott a kép, felejteni pedig ezúttal is sikerült, a jól ismert szürke és hideg szempár pedig ismét belém hatolt.

Már nem csak a hárfa volt a fontos, mert a sok csecsemőt ki meghalt, összegyűjtötte Klepoth, így tömegével hevertek a koponyák mindenfelé, és egyedül a szemük volt az élő, az örök.

A hárfa szólam pedig ismét megindult, és hangosabb volt, mint ezer sikoly, úgy robbant a dobhártyámba akár az atombomba, én pedig kívántam, hogy bár megszűnne a hallásom, hogy süketüljek meg inkább végleg, de nem sikerült, Isten most sem segített meg, így kínozhatott engem tovább, míg ismét Nárciszhoz érkeztem.

Végtelen ciklusba kerültem, nem tudom mit kell tenni ebben az esetben, főleg, hogy gondolkozni sincs időm, megszűnt mindenem, ami vagyok, és a sokadik kör után már csak fakó arccal mentem – árnyéka voltam önmagamnak.

Rémisztő, ha erre gondolok, de most mégis itt vagyok, mert kijutottam.

Egyik alkalommal Nárcisz megígérte nekem, hogy ha sikerül végig csinálnom a kihívást, akkor újra olyan lehet, mint a régi, és vihet anyukájának virágokat, ha pedig nagy lány lesz, elvehetem mint királykisasszonyt, hiszen legyőztem a szörnyet, aki bezárta.

Berontottam az ajtón. Fellöktem a rókát. Klepoth ismét szemembe meredt, ezért lábam földbe gyökerezett.

Akkor vettem észre, hogy ez a lény ki van láncolva, és ekkor öntött el a boldogság, a mérhetetlen eufória, szemem pedig könnybe lábadt a kacagástól, démonom pedig egyre kisebb és kisebb lett, míg végül összezsugorodott az atomok szintjére.

Reményteli pillanat következett, elvégre végre kikerültem a végtelen ciklusból. Keresni kezdtem Nárciszt, hogy tudassam vele, visszaadtam a szabadságát, de ő már nem volt sehol.

Magányosan éreztem ettől magam, de rájöttem, hogy mivel Nárcisz szabad, oda megy ahová csak akar, az sem számít, ha nem tartja meg az ígéretét, hiszen rabként tette azt meg nekem.

Azért mégis csalódottan terültem el a kanapén, hiszen valami akkor is hiányzik. Csongorral is beszélhetnék, elvégre ő aztán tudja mi az a vendégszeretet, el lennék nála egy darabig.

De sajnos a probléma nem itt kezdődik, hiszen a csalódottságomat ez sem fogja tudni feloldani, mivel nem a magányosság hozta csak létre, csak akkor éreztem meg igazán, mikor újra egyedül voltam.

Nehéz eset, az egyszer biztos, nem is tudom mit kezdjek hirtelen az életemmel. Bízzak, vagy lépjek tovább?

Ha tovább megyek, és Nárcisz mégis visszatér, akkor őt is elkeserítem, ha pedig bízok, akkor lehet a végtelenségig itt kell maradnom.

Sebaj, ez a krisztusi erkölcs, áldozd fel magad másért. Nekem nem számít hetven év sem, ebben a házban fogok lakni mindaddig, míg Nárcisz vissza nem tér. Ha pedig sosem jön, akkor itt válok eggyé a természettel, itt kerülök vissza a körforgásba, a lelkem pedig távozik, ha van.

Feldúlt állapot

Mindig minden elmozdul az alaphelyzetéből és rendetlenség keletkezik. Az esztétikai hatás elvész és káosz születik meg. Így radikalizálódnak az eszmék is, mert képtelenség megmaradni a helyes úton.

Az aranyközép, amely a harmóniát jelentené, amely folyamatosan mozgatja életünket és hisszük, hogy majd megoldást hoz, de valójában sosem jön el.

Megtörtem. Nem érzem szükségét kitartani még a keresztény erkölcs mellett sem, mert hazuggá változott. Megtévesztően a szépséget mutatja, de valójában mellőzni kezdte a racionalitást, majd minden alap nélkül hozta el a sötétséget.

Igazán nem is érdemes már ezen gondolkozni, mert nem tartozom többé sehova, hiszen a remény elveszett minden pozitívnak tűnő eszmében.

Persze valahogyan mégis próbálok maradni a jónál, az ideálisnál, a megfelelő erkölcsi állapotnál, de már nem hiszek abban, hogy valaha is domináns lesz akár egy kicsiny körben is…

Maga Csongor is kiábrándult egyetemi évei után kicsivel a katolicizmusból, mert az ő hite is megtört. Egy idő után úgy érezte elveszítette a kapcsolatot Istennel, majd rájött, hogy nem szakadhat meg valami, ami nem is volt soha…

Mégis mi kell ahhoz, hogy egy katolikus személy idáig jusson életében? A csalódás magasfoka, hiszen életében nem látott akkor már pozitívumot, a templomba járást is egyre feleslegesebbnek tartotta, gyónni meg már több éve nem tudott őszintén, mert a bűnök, amikkel vádolta magát hite miatt, nem tartotta jogosnak.

Túl okos lett ahhoz, hogy kérdés nélkül elfogadja a dogmákat, de ezzel a hitét is elvesztette, így megszűnt az is, hogy megértse a vallásokat. De mivel volt már keresztény, így értette mit is jelent annak lenni, tudta, hogy valóban boldogsággal jár egy ideig. Viszont amint elérkezik a tisztánlátás, akkor csalódni fog az egészben, és nem azért, mert az igazság az, hogy a kereszténység tana hazugság, vagy a krisztusi erkölcs rossz.

Hanem azért, mert funkcióját vesztette Csongor életében, és ez azt is eredményezte, hogy üresség következett be lelkében, mert nem volt mi feltöltse azt.

Úgy érezte, hogy a világon minden elromlott, és már semminek nincs valódi értelme. Minden csak a látszatra megy, és a valós tartalom megszűnt. Ilyen a vallás is már számára, mert a lényegét megélni nem tudja többé, ezért a formai magatartás is érdektelenné válik.

Mit is érhet önmagában, egyedül a büszke és független ember? Történelmi tapasztalataink nem tanúskodnak pozitívumokról, annál inkább szélsőségekről és radikalizmusról.

A csendet várom. Végre ki akarok kerülni a folyamatos pörgésből, a világ halmozott és megszabott kötelezettségeiből. Mit gondolhatok, eltelt ennyi év, s úristen mennyi van még vissza, sosem ér véget ez az élet úgy tűnik. Pedig az egyetlen dolog amire valóban kíváncsi vagyok, az a halál pillanata, mivel az lesz az egyetlen igaz és őszinte dolog.

Az életben keletkező majdani értékek mind később jönnek, nem lehet azonnal mindent. Pedig én türelmetlen vagyok, mert ezek a vágyak is homályosak, és mind csak feltételes módban sikerülhet. Az egyetlen, akiben bízhatnék ilyenkor, már meghalt. Az én szívemet vagy kihagyta a teremtésből, vagy végleg kiköltözött. Persze az sem kizárt, hogy hiúságomban én zavartam el, majd körbe parcelláztam, mint az uradalmakat a földesurak a kapitalizmus kezdetén.

Mindegy, mert ez nem segít rajtam, visszalépni lehetetlen, mélyebbre süllyedni meg már nem akarok, pedig mindig van lejjebb.

Nincs hova tartoznom, nem is értem miért vagyok ebben meg abban a társaságban, mi céllal megyek bárhova is, ha mindig kívülállóként kell megjelölnöm magamat.

Teremtettem egy ideális világot, a koponyámon belül helyezkedik el, néha meglátogatom az embereket ott. Ettől még hiúbbnak érzem magam, rettenetesen. Mintha valóban az lenne az ideális, ami materiálisan több.

„Ha elsajátítom a fraktális tudatot, s elfogadom a valóság-fraktálban a magam helyét, ráébredek, hogy nagyobb és kisebb, több kevesebb, ez puszta illúzió, ezért többet tudni, nagyobbá válni, többet birtokolni nem törekszem már. Tudatosodik bennem, hogy én magam éppúgy, mint minden alakzat máris a mindenséget hordozom.”[4]

Maga a birtoklási vágy vezet vajon a létromlásig? És egyáltalán lehetséges-e örökre egy olyan állapotban maradni, amelynek során vallom, hogy több és kevesebb az illúzió…

Mert a fogyasztói társadalom minden elemével ellene megy ennek az elvnek. Noha már Buddha is azt mondta, hogy „Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert, ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tied marad.”

Furcsa, hogy a legtöbben mennyire nem gondolunk bele ennek a valódi értelmébe, tovább lapozunk, vagy legyintünk, esetleg becsukjuk a könyvet, mondván, hogy ez egy közhelyes semmit mondó szar, olvashatatlan és semmiről nem szól. Szórakozni akarok, nem ilyen filozófiai baromságokon agyalni egész nap, mert hát kit érdekel, úgysem lesz hatással az életemre, a lényeg, hogy nekem meg a családomnak jó legyen. Különben meg mit akarsz? Ki veszi komolyan ezeket a szarokat? Szeretnék moziba járni, legyen mindig pénzem, persze nekem jár is mert én dolgozok, ellentétben a hisztiző brigáddal, kik nemakarnakemennidógozni! Pedig csak dógozni kéne baszod, ezek meg basszák a rezet, hámilyengenerációezejj.

Halál

Közönyösség mindenre és mindenki felé. Téma komolyságától függetlenül. Ez az új általános morál, amikor már meggyőzni sem tudsz valakit arról, hogy van értelme a történelemnek, a kultúrának, a politikának, a filozófiának.

Lehet elérkeztünk a történelem végéhez? Mit kell még elrontanunk? Nem tudom, de legalább csend lesz, és az felbecsülhetetlen.

A legszomorúbb, mikor ezeket magányosan öleled magadhoz a sötétben, mert senki nem érti mit akarsz ezekkel, vagy hogy tényleg komolyan gondolod-e ezt az egészet. Hát mit kell még megtenni a tovább lépés érdekében?

Megteszem, tessék, mit vizionálok. Csongor kolléga arca ragyogott, mindenki megcsodálta az úton, és kérdezték, hogy ki ez.

A sötét lakásban két ember szuszogott, egy a nappali kanapéján, egy pedig a hálószobában. Hihetetlen mennyire megtudják változtatni egyes mozzanatok adott emberek életét, elég néha egy minimális impulzus, mert nem tudhatjuk, mi gyülemlett fel az illetőben. Aztán ki fogja megérteni az illetőt, főleg, ha humornak veszik, amit mond, amit pedig közölni próbál, nem tudja szavakba önteni, avagy az értelmi képessége a befogadóknak nem különösebben magas, így nem is foghatják fel, esetleg pusztán arról van szó, hogy nem ismerik a hátterét a személynek.

Egyik pillanatról a másikra lendült át a személyiségem, szinte 180 fokos fordulatban – mondhatnám, de talán annyit mégsem, viszont egy 90 fokot mindenképpen mozdult, csak még azt nem tudom, hogy melyik irányba. Továbbá azt, hogy mi váltotta ki, és meddig tart ez az (egyellőre) létidegen állapot.

Meddig lesz a kanapén a férfi, és mikor térhet vissza a nő mellé, majd, ha fagy. Eljátszotta az utolsó esélyét, új élet következik be, mindkettő félnek, szelektálásnak helye pedig van, a ház új lakókkal lesz tele, mert a régit leváltották. Ez a látkép a sötét lakásban (no jó inkább félhomályban) már csak árnyéka az előző személyiségnek.

A haldoklás fájdalmas, kínkeserves, de a veszekedések elmúltak már, a csönd pedig igazolja a halált. Mindenki új arcot vett fel, ami hideg és közönyös a másik iránt.

Le kell váltani mindent.

A csendes álmot megzavarta egy hatalmas dörrenés az ajtón, mert betörők érkeztek meg a lakáshoz, amire fel is riadtak. Az ajtó sok durranás után betört, nem kell ismerni minden részletet, a lényeg az, hogy mindenkit megöltek, a férfit még az ajtóban (fejbe lőtték egy számszeríjjal), míg a nő a fürdőszobába rohant, eltorlaszolta az ajtót, és hívta a rendőrséget. De ezek a betörők kalandvágyók voltak, mert nem riadtak vissza a kihívástól, és a nőre gyújtották az egész házat.

Mégsem lesz tele lakókkal a házikó, elvégre elpusztult, így értelme sincs vele foglalkozni, a romokat viszont illene eltakarítani valakinek. Kár, hogy takarításra már senki sem szerződött, önként végrehajtani pedig nem érdemes, mert mind tudjuk, hogy a rendrakás során a régi dolgok nosztalgiát váltanak ki, amik magukkal ragadnának ismét, és a régi személyiségbe kergetnének vissza. Ezért kell valaki, aki visszaránt, és emlékeztet merre kell tartani.

Csak hát az értékeket elégették, azaz megszűntek. Így arra sem lehet hivatkozni, hogy valóban nosztalgiát éreznénk bármi iránt.

A múlt így veszett el, ezáltal lehetetlenné vált definiálni önmagunkat. Tulajdonképpen megszűnt az ember létezni, a fekete hamut pedig a szél is szétszórta végezetül. Nem maradt semmi, aminek célja volna, amit lehet hasznosítani.

Az ember meghalt.

De meddig érdemes a holttestbe lihegni a levegőt, meddig lehet folytatni a szívmasszázst? Amíg a hit jelen van. Egészen addig, míg egyetlen parányi, apró pillanatnyi reményt is találunk arra, hogy ki lehet jutni ebből az állapotból.

Feltámadás

Közhelyes, de mégis igaz, és ez az élet megélésének egyetlen járható útja.

Pedig az élet folyamatosan leszorít téged, de csakis a kudarcaidból tudsz fejlődni. Ott lent a porban fogsz igazán ráébredni mindenre. A fióka is lezuhan elsőre, mikor repülni tanul.

Egy dolgot viszont sosem szabad feledni: mindig van lejjebb. Mindig kerülhetsz mélyebbre, egészen odáig, míg értelmét veszti amiért küzdesz. Nem padlón vagy ilyenkor, hanem a pokolban, hiszen minden tönkrement. Elveszítettél mindent, amiben hittél, ami reményt adott arra, hogy folytasd ezt a nyomorult kurva életet.

Csak hogy ha nem végzed el az alja munkát, akkor sosem jutsz el sehova, ha nem küzdesz még ilyenkor is, mikor már az egész világ kiröhög, akkor meghalsz teljesen, de akkor mi végre volt az eddigi életed és harcod?

Az élet addig tart, amíg vannak céljaid, akár csak egy is. Ami nem más, mint hogy az, hogy azt csinálhasd, amivel szeretsz foglalkozni. Amit valójában szeretsz, ami érdekel és meghatároz téged. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz szar munkád, vagy nem fogsz szarban-hugyban fuldokolni, sőt, garantálom, hogy amíg ezeket nem élted meg, addig nem is fogod tudni igazán milyen beteljesíteni az álmodat.

A médiának ne higgy, ó csak annak ne. Mert torz képet fest a sikerről, azt hazudja, hogy máról holnapra lehetsz akárki, csak ez meg az a csúcsszuper termék kell hozzá. De ez hazugság, és ezen rengeteg pénzt kaszálnak, mert az emberek elhiszik, hogy ennek ez a módja.

Tudod valójában a könnyebb út nem létezik, a sikeres emberek nem a könnyű úton jutottak el oda, ahol most vannak, mögöttük rengeteg munka, könny és fájdalom van, csak nem arra irányul a fókusz, így egyfajta istenségnek tűnhetnek a szemedben.

Ennek ellenére ők is ugyanolyan emberek, mint te, ugyanott kezdték, mint te, vagy még lejjebb. Az egyetlen különbség, hogy ők nem lazsáltak. És azt hiszed, most tökéletes az életük? Hát nem, koránt sem.

De ha nem tudnának talpra állni minden tragédia után, akkor beleroskadnának, tönkremennének, és véget is érne az életük egy csapásra.

Félre ne érts, ez nem azt jelenti, hogy neked nem szabad sírnod, és pattanj fel azonnal, ha kiütött az élet. Ilyet nem mondanék neked, mert ez hazugság lenne. Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg szar napod van és lesz is az életben, olyanok, mikor teljesen le leszel törve, elvesztesz mindent, amit megszereztél az életedben.

Én csak azt mondom, hogy mindig kell, hogy lebegjen a szemed előtt egy cél, és az felemel, ha ez nem így történik akkor véget érsz, mert az élet bedarál. Mert ebben a világban csak akkor tudsz érvényesülni, ha tűrsz.

És akkor itt a választási lehetőség: elsüllyedsz a mocsokban, vagy eléred a kibaszott célodat? Ha pedig ezutóbbi a válaszod, sajnos nem tudlak megérteni. Nem, egyáltalán nem fogom fel, hogy akkor mégis mi a szart csinálsz. Hiszen, ha van egy célod, akkor minden más másodlagos. Miért lazsálsz, lustálkodsz, jó pofizol emberekkel, pihengetsz? Hiszen így is túl kevés idő van arra, hogy te félelemből folyamatosan halogassad a célodért való küzdelem kezdetét. Folyamatosan ezen kell dolgoznod, nem szabad hagyni, hogy elvonják a figyelmedet, kizárólag ennek kell motivációt adnia az életedhez.

Ha még ebben sem hiszel – mert ahogyan elnézem, nem úgy nézel ki, mint aki jelenleg is a céljáért teper – akkor egyáltalán mi végre az egész élet? A majd lesz valahogy nem választható opció, feltéve, ha nem akarsz egész életedben egy megfásult ember lenni.

Szerinted miért lett népbetegség a depresszió? Mert az emberek kivonták magukat a lehetőségek alól, mert nem voltak bátrak, de ha te nem győződ le a félelmedet, ugyanolyan leszel, mint ők!

Mit akarsz, ezt döntsd el végre. Ha el akarsz érni valamit, akkor ne gyere nekem a hisztiddel, hanem takarodj el küzdeni! Nincs olyan, hogy lehetetlen, ez gyávaság, nem megfutamodni kell, hanem csinálni, csinálni, csinálni!

MOST PEDIG TAKARODJ újra éleszteni ezt a nyomorult testet, mert, ha nem teszed meg, akkor magaddal együtt kell eltemetned. Most már túl késő van gondolkozni, alternatívákat keresgélni, vitatkozni. Egy dolgot tehetsz, mégpedig, hogy elkezdesz cselekedni.

Összefoglalás és célkitűzés

Egybe kell vetni minden problémát, amit érzékelünk magunk körül a világgal kapcsolatban, és ezt a művészetek útján közvetíteni is kell az emberek felé. Nem szabad viszont mindig egy új alternatívát nyújtani, mert a művészeteknek nem ez a célja, hanem az egyén gondolatának a felébresztése.

Ugyanakkor természetesen mindig fontos lesz az új utak kijelölése, mert ezek adják meg a reményt az emberiségnek, hogy kilábalhassanak az aktuális mocsokból. Eddig ez többnyire mindig sikerült, de nyomot hagyott rajtunk minden egyes kiábrándulás, és nem úgy tűnik, hogy megerősödtünk ettől volna, vagy tanultunk akármilyen szinten is a leckéből. Sokkal inkább mondhatnánk, hogy ismét zátonyra fogunk futni, de ezúttal ez lesz az utolsó. Hajónk megreked, megtörik, a víz pedig felszárad körülötte, így az emberiség útja véget ér.

Ellenben nem én leszek az, aki ebbe beletörődik. Még ha maguk az emberek is intézik ezt el, akkor sem, mert hinni kell abban, hogy sikerülhet visszatérni a tengerre. Ha valaki nem gondolja úgy, hogy lehetséges még egy szebb jövő, akár progresszív, akár a régi értékek védelme mellett, az nem tudom mi végre tengődik közöttünk. Bár lehet, hogy inkább csak vár a beletörődött melankolikus magányosságban arra, hogy történjen valami, amiért harcolni tud. Lehet a maga módján meg is teszi, de már nem igen hisz az egészben. Ez pedig rendkívül nyomasztó, mert ezt a harcot nem lehet feladni.

Én még könnyen beszélek, mert nem veszítettem még semmit, így a legkönnyebb háborúba küldeni a sereget. Ez – mondhatnánk – a legrosszabb stratégia.

Aláírom, még nem veszítettem túl sokat, így nem is tudhatom milyen az, mikor valaki elveszíti például azt, akit a legjobban szeret, vagy milyen mikor megszűnik az, amiben egész életében hitt. Mikor azt hitte érti a világot, de rá kell döbbennie, hogy nem csak hogy nem érti, de magyarázatot sem talál rá, hogy miért, és mi zavarta össze.

Viszont, mint mindenkinek, nekem is megvannak a magam tragédiái és tapasztalatai, egyelőre egyikből sem volt túl sok. De mégis biztos vagyok abban, hogy egy életet csakis hittel lehet végig csinálni, elszántsággal, akarattal, szívvel és lélekkel. Mert aki reményvesztett, az nem fog a fejlődés útjára lépni, hanem inkább visszavonul, de ha nincs célja már, akkor nem fog neki adni semmit a saját maga egérlyuka. Hiszen onnan kilábalni csakis így lehet.

Csongor viszont leírta nekünk problémáinak zömét a világgal, így azt hiszem eljött az idő, hogy beleolvassunk irataiba. Nem, ez nem egy illetéktelen behatolás a másik magánszférájába, mert emlékeztetek mindenkit: mi jelenleg csak kísértetként mozgunk a világban, testel valójában nem is rendelkezünk, ezért ennyire időtlen az állapotunk. Legalábbis az enyém, meg azé, aki még itt van mellettem. Csak nem látom az arcodat, te köcsög. Mindegy is, inkább foglalkozzunk ezekkel az iratokkal.

„…azt egyértelműen kijelölhetem, hogy a fogyasztás egy ördögi körforgás, mert elsősorban a GDP-t növeli, aminek hatására nő az életszínvonal, tehát még többet lehet fogyasztani, de a lelkileg megnyomorodott emberek is így születnek, így a rendszer egyértelműen rossz, ez pedig hiba, viszont mi lehet mégis az, mi megoldást szülhet, mert az köztudott, hogy a jelenlegi rendszer leváltásával lehetne továbblépni ezen a problémán, csakhogy ehhez előszőr gondolkodásmód váltásra van szükség, amelyet az egyéneknek kell megtenni előszőr, és ilyen módon kikényszeríteni a cégekből, politikai pártokból, kormányból és nemzetközi szervezetekből azt, hogy az élet máshol van, másik irányba kell tartanunk, mert így elpusztulunk, persze mindig lesz ember aki direktbe megy a rossz irányba, de ha többség indul meg a helyes úton, akkor el lehet érni változásokat, mert akkor muszájból fognak másfelé indulni a cégek is, az egész pedig megfordulhat, ez pedig ugyanúgy érvényes a környezetszennyezésre is, ami persze közvetlen és közvetett következménye a fogyasztói morálnak, amelynek során az ember megy előre és tovább, pusztít, fogyaszt, amit meg aktuálisan és hibásan feleslegesnek ítél, maga mögé hajítja, ezzel még több kárt okozva mindenütt, ha esetleg a pusztító tevékenysége nem lenne, hát a mocsok amit hátrahagy is döntse le a talpáról a világot, gyilkolja meg az élőlényeket, és hozza el a kárhozat napját, perzseljük fel a bolygót, elvégre egy bizonyos idő után a világ megrázza magát, és köszöni szépen jól lesz ember nélkül is, habár a mi tevékenységünknek köszönhetően biztosan egy másfajta világ fog itt uralkodni, ugyanis atomreaktoraink felrobbanása után a sugárzás mindent tönkretesz és genetikailag roncsol, így rengeteg időnek kell eltelnie, míg helyre áll az egész, addig viszont ne feledjük, a jövő zöld vagy semmilyen…”

***

„Azon is gondolkoztam néha, hogy létre kéne hozni egy gépezetet, ami megváltoztatja a nők gondolkodását. Persze káoszt eredményezne, és abszolút úgy hangzik, mint egy őrült tudós a nyolcvanas-kilencvenes évek ZS kategóriás sci-fi filmjei közül, de attól még hatásos lehetne.

Első sorban megérteném, hogy milyen érzelmi kódokat kell összekapcsolni ahhoz, hogy felkeltsük az egyik érdeklődését. Mit kell mihez kapcsolni ahhoz, hogy megismerjem a lenyűgözés művészetét.

Egyáltalán van értelme az egésznek? Mert a hazugság kelendő, az igazság pedig fájdalmas, rideg, feleslegessé vált, és csak a szellemileg megrekedt emberek foglalkoznak már annak felismerésével, mint ahogyan én is.

Ide jutottam, felesleges információ áradat az egész. Küzdeni azért, hogy melléd álljon egy nő, hogy utána megutáljátok egymást. Az ember egy buta teremtmény, ha ezt komolyan gondolja, persze tudjuk, hogy az inspirációt nem ez adja, viszont, ha meg ezzel nem számol, akkor naiv.

Aztán mintha egy gép írná ezeket a sorokat, mert az írója nem számol a híres-nevezetes érzelemről, a szerelemről, mely szentimentalista embertársaink kedvenc hivatkozási pontja, így főleg a nőké.

Ámbár én a szeretetet tartom fontosabbnak, mert az, ami összetartja az embereket, miután a szerelem véget ért, mert az nem tarthat örökké, de persze ezzel még nincs is baj, kivéve, ha kizárólag erre rendezkedik be két ember egy kapcsolat folyamán, amely utóbbi olyan, mint a kisházasság.

De valahogy el kell indulni az úton, meg kell tenni a kezdeti lépéseket, csak hát ez rendkívül nehéz annak tudatában, hogy érzem és látom mi vár rám.

Persze teljesen jogos, hogy mi a francot hisztizek, inkább tegyél ellene, ha már egyszer ott van előtted, és érzékeled is a problémát, csakhogy ez egy rendkívül nehéz folyamat, főleg ebben a társadalomban.

Viszont nálam ez egyellőre nem túl aktuális, mert még harcolnom sincs miért, hiszen nincsen semmim.”

***

Túl megtévesztő ez a világ ahhoz, hogy meg lehessen benne maradni, hiszen az igazságot elhallgatja, mégpedig azt, hogy valami hatalmas probléma van benne. Nem fedeztem egyellőre fel micsoda az, és azt sem, hogy hogyan találhatnám meg, de annyit biztosan érzek, hogy jelen van, nyomaszt, nem tudok mit kezdeni vele. Talán egyetemlegesen van jelen ez itt köztünk, és minden embernek, és ezáltal az egész emberiségnek ez a tragédiája.

Csak azt nem tudom, hogy más is érzékeli-e ennek a jelenlétét, vagy csak nekem van ez a deffektességem. Mert lehet, hogy nem is a világgal van probléma, hanem velem, és nem körülöttünk van a hiba, hanem bennem, kizárólag bennem, itt létezik, elválaszthatatlan részeként a személyiségemnek.

Borzasztó érzés, mert mindig meg akartam tenni, de sosem lehetett. Nem, mert folyton utamba állt valami, talán az észszerűség, a logika, vagy a racionalitás, nem tudom, csak azt, hogy megakadályozta, hogy sikerüljön.

Így a gondolataim kimondatlan szavakká módosultak, s minden amit elfolytottam, az nyomot hagyott bennem. Elnyomtam a cigaretta csikket szívemen, s próbálom mai napig elfelejteni, de minden másodperc azt mutatja, hogy már vége minden lehetőségnek, mert bekövetkezett az elmúlás, azaz az a pont, ahonnan már nem érdemes semmit sem mondani, és semmit sem cselekedni, mert nem eredményez semmit sem, amiből nem következik semmi sem, így semmi sem lesz minden.

Tehát az újonnan előállás értelmét vesztette, ellényegtelenedett, sőt én magam lényegítettem el önmagam hitelességét, ez pedig még jobban szorongat, s minél jobban szorongat, annál jobban fáj.

Ezért a fájdalom egyenesen arányosan növekszik az elmúlással, s minél több időbe kerül, annál nehezebb elfogadni a valóságot, még akkor is, ha sikerült felfedeznem a magam helyét a világban.

Mert az elmaradt lehetőségek bombaként zúzzák szét lelkemet, agyamat, s rontják meg örökösen álmaimat, ezáltal felemésztve teljes lényemet, utat nyitva a teljes lelki leépülés és a végső megsemmisülés sötét világa felé. Azt hiszem ez a pokolba vezető út vége, a romlottság a szívben. Pedig tudom, hogy az életet máshol kell keresni, továbbá felesleges végig gondolni a múlt sanyargató sérelmeit, ennek ellenére mégis szenvedek tőle, s kínoz mindig, mint forró drót testem köré csavarva, amelybe még áram is van vezetve, és minden éjjel erősödik a feszültsége.

A probléma sosem szűnik meg, mert mindörökké érzékelni fogom mindenütt magam körül.”

***

„Mert ezt kérted, s meg is kaptad. Tessék, íme itt van: Egyedül vagy.”

***

„Ez erősen a posztmodern, mert eltűnt a haladás, értelmetlen s céltalan, tulajdonképpen a szavak is túl csordulnak a fejemben és elveszítik értelmüket, ez tehát a végső megsemmisülés – hogyan jelenhet meg az, ami nincs – körülvesz, koncepciót gyártani nem is érdemes, azért pedig kíváncsi vagyok a lényegre, amit elrejtett előlem a világ, mert itt valójában mint valami kollektív tudattalan féleségből kapom a fülemre az információt, hogy aki nem hisz a haladásban, az értékekben, az akassza fel magát, de én inkább választanám a revolvert, ha egy módja van a dolognak, az olyan arisztokrata halál lenne, ha lenne, de nem vagyok az, csupán egy egyszerű polgár, aki indokolatlan emlékiratokat hagy hátra, ami valójában a kutyát nem érdekli, esetleg azt aki itt van, persze Ő lehet a már megemlített kollektív tudattalan is, ebben az esetben pedig annyi értelme van ennek az egésznek, mint amit írok, sőt még annyi sem, mert azért némely szó még értelmezhető, akkor sikerülhetne igazán olyanná varázsolnom, ha megtestesítené a teljes értelem és kontextus vesztést, az abarak tartalma fellököt gonosz tetováló művészetnek a zongira harangjáról leszóló életvidám filozófus elgondolkodott komoran de bosszúsan, mikor természetellenes és megfellebbezhetetlen információkkal árasztották el a személyek telefon applikáció képzet kiüeresedésének ennek mi értelme amit csinálok, szerintem ez egyenesen arányos az őrülettel, mert megőrültem, mert megőrültem, mert megőrültem, mert megőrültem, mert nem vagyok többé önmagam, nem szeretek a világon élni, főleg, hogy nyomaszt valami amiről nem tudom, hogy micsoda, és hogyan kerül ide a lelkembe, miféleképpen módosítja metafizikai genetikai állományomat, talán ez a vége ennek az egésznek, ennél többet tényleg nem kell és nem is érdemes mondani, mert ez egyet jelent azzal, hogy bolond vagyok, tehát elmegyógyintézetben a helyem, vagy a pokolban ami nincsen, úgyhogy a halál megváltás és öröm, ezért csontjaimat össze töröm, beugrom a két tonnás vonat elé, ami százhúsz kilométer per órával száguld felém, és darabokra zúzza testemet, ez pedig erősen posztmodern lesz, mert a felismerhetetlenségig ront.”


[1] Posztumusz Kossuth-díjas író, filozófus és könyvtáros.

[2] Gondolati forrás: Hamvas Béla – A bor filozófiája

[3] Gondolati forrás: Hermész Triszmegisztosz – Tabula Smaragdina

[4] Puzsér Róbert – Forrás

Címke , , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.
Gallen Gábor

Gallen Gábor bemutatkozása

gallen.gabor@kszpe.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük