A Song of the Sea egy üdítő, színes folt a mai sorozatgyártott, könnyen emészthető, profithajhász filmek között. Egészen másféle élményt nyújt, mint egy hollywoodi nagyprodukció, ezzel kiemelkedve kortársai közül.
A mű egy család újra-összekovácsolódását mutatja be. Conor, a világítótorony-őrfeleségével, Bronagh-val, gyerekével, Bennel és Cuval, a család kutyájával él egy kis északi szigeten. Életük tragikus fordulatot vesz, amikor a várandós Bronagh egy éjszakán eltűnik a tengerben és az utánasiető Conor csak újszülött lányát, Saoirse-t tudja kimenteni a habokból. Pár évvel később a néma lány éjszaka a tengerhez szökik, így Conor anyja elviszi a gyerekeket a városba, hogy biztosnágban tartsa őket. Ben Saoirse-t okolja anyja haláláért és a váratlan költözésért is. Ekkor azonban kiderül, hogy Saoirse, mint édesanya is, egy selkie, vagyis egy mitikus lény, viszont ha nem jut el a következő hajnalig a világítótorony melletti sziklához, hogy elénekelje a „Tenger Dalát”, meghal a Földön élő tündérekkel együtt. Ben misztikus ellenfeleken át, különös társak segítségével megmenti testvére életét, együtt elérik a célt, közben megbocsájt húgának és megszereti őt. A történet végén a család együtt ünnepel, ismét boldogan.
A film tónusa alapjában véve szomorú, de legalábbis erős érzelmekkel telített. A történet nem bonyolult, inkább meseszerű, főleg a hangulatra koncentrál, nem a cselekmény bonyolítására. Nekem különösen tetszett, hogy a szereplők között nem volt jó és rossz, a történet során dinamikusan változtak a pozitív és a negatív szereplők, kiderül, hogy nem azért rosszak az emberek (vagy épp a boszorkányok), mert szeretnek rosszak lenni, hanem mert őszintén hiszik, hogy a lehető legjobbat cselekszik. Egyszerűsége ellenére nem silány, sokkal inkább részletesnek, kidolgozottnak látszik. Az ír folklórból merített részletek egy kerek, érdekes világot festenek le, és mivel ezek a legendák nem részei a globális általános műveltségnek, újdonságként ható, mégis a mesék világából ismerős képeket láthatunk.
A képi világ összhangban van a történet meseszerűségével, rengetegszer áldoz a realizmusból a szereplők jellemének, a táj jelentőségének kidomborítása érdekében. Sokszor gondoltam, hogy milyen könnyű lenne mesekönyvet készíteni a filmből. A szereplők dizájnja egyszerű, mégis kifejező, a hátterek gyönyörűek, a film rengeteg képkockáját önálló festményként is lehetne árulni. Az északi, zord, mégis helyenként gyönyörű vidéket még hangulatosabbá teszi a színezés, amivel egészen varázslatos képeket festenek le.
A zenei aláfestés gyönyörű, alig ugrik ki, a történet bővítésére szolgál, kivéve a film néhány zenés jelenetét, ahol a hangulatos, akár vidám, akár szomorú zene, akarata ellenére is, magával rántja az embert.
Összességében, annak ellenére, hogy a film nyilvánvalóan gyerekeknek készült, akár segíthet is nekik feldolgozni egy szülő elvesztését, nyitott, felnőttek számára is teljesen élvezhető, sőt, katartikus élményt nyújthat.
