A felszín fényének sugarai egyre erősödve törtek a tenger mélye felé. Reggeledett. Dri’Qura felébredt teknőse hátán. Még a Keleti Madle folyóban úsztak, mikor elaludt s a vén jószág a páncélján hordozta végig, túl a tengerbe torkolláson, majd mikor megszabadult a sodrástól maga is letelepedett egy sziklán. Dri’Qura kopoltyúját tágra nyitotta, hogy beengedje a sós vizet, hátán lévő apró úszóhártyáival s karjaival legyezve felegyenesedett. A fenti világ sugarai felmelegítették puha, világoskék bőrét, leszállt a még alvó állatról, a szikla széléhez úszott, hogy hártyás szemével körbe nézzen a szent tengeren: Megérkezett.
Ez a tenger nem olyan volt, mint az otthona, nem olyan volt, mint Kis Húg, amit fajtársai, a Ninjok hatalmas üvegvárosokkal töltöttek meg. Azon vizeken, birodalmuk központjában, ahol a Tengerkő Tanács ülésezik és rendelkezik minden felett, ami vízalatti. Nem is olyan, mint a sekély Nagy Nővér, mely hemzseg a különböző élőlényektől, korallművelőktől, bálnapásztoroktól és gyöngyguberálóktól. Nem, ez itt a Középső Fiú, üres, nyílt, mély, érintetlen és élettelen, legalábbis a tudatlanok ezt hiszik. Azonban minden Ninjo már gyermekkorában megtanulja, hogy e vizek mélyén laknak az istenek. A háború hírnökei, a hatalmas tengeri kígyók; a béke őrzői, az óriás teknősök és a túlvilág ura, a hatalmas, mindent elnyelő Kraken. Dri’Qura tudta mindnek a nevét egytől egyig. Ők népének utolsó reményei.
A Ninjo felkeltette hátasát, Kappát, enni adott neki a páncéljára kötött hínárból, ő maga pedig a Madle folyóban fogott halakból falatozott. A folyami halak egész életüket áramlatban élik, ezért izmosabbak tengeri rokonaiknál. Ez mentette meg az éhhaláltól Dri’Qurát zarándoklata során, ám a lelkét bűntudattal töltötte meg. Egy Limpha Roninnak kötelessége megvédeni a tenger élőlényeit, nem pedig levadászni és megenni azokat. Azonban tudta, népének sorsa most a legfontosabb és ahhoz, hogy küldetését véghez vigye, életben kell maradnia. Már nem sok élelme maradt, de nem bánta, mivel tudta, nem lesz visszaút. Dri’Qura belekapaszkodott a jószág hátába s a szikla mentén megkezdték a merülést. Ahogy lejjebb ereszkedtek a felszín fénye lassan halványulni kezdett. Lefelé haladva a sötét mélység felé oly közel maradt a sziklafalhoz amennyire csak tudott. Dri’Qura imádkozni kezdett sípoló vízalatti nyelvén.
– Lim’Teq’Ture a bölcs, kérlek tisztítsd ki elmém, Lim’Ta’Tun, kérlek kísérj erős áramlatod ölén, Lim’Tin’Tu, gyújts fényt a mélységben, Lim’Sin’Da és Lim’Pre’Sa, ti tartsatok épségben, Lim’Sav’De, vigyázd családom. Béke őrei, halljátok sírásom!
Remélte, az istenek ezúttal nemcsak meghallják, de meg is jelennek előtte. Hallani lehetett ahogy a hangot visszaverte a masszív sziklafal, ám a nyílt tenger felől nem érkezett válasz. Dri’Qura szíve hevesen vert. Igaz, korábban már ereszkedett félelmetes mélységekbe, de akkor még fiatal volt. A Limpha Roninoknak végső próbatételükként le kell merülniük a Kis Húg legsötétebb barlangjaiba s feltörni egy lélekfogó kagylót a gyöngyéért, mely a legenda szerint onnantól, hogy kiszabadul ráakaszkodik tulajdonosa lelkére s színével megmutatja a világnak igaz valóját. Ezután a növendéknek még mélyebbre kell ereszkedni a világ szívébe, ahol mindent a vörös fénylő kövek fednek be. Azt mondják, ott a víz oly forró, hogy a sziklák is vízzé válnak tőle akár a felszínen úszó jég a fény melegétől. Az ottani kövekből kell megkovácsolni tengergyöngy kardjukat, a lélekgyöngyöt kardgombként felhasználva. Csak ekkor válhatnak igazi Limpha Roninná. Egy olyan rend tagjává, mely nem szolgálja sem a tanácsot, sem a nagyurat csak az élőket, a békét és az isteneket. Szent esküt tesznek az ártatlanok és a tengerek minden élőlényének védelmére. Ahogy a legtöbb Limpha Ronin Dri’Qura is ennek az eskünek szentelte egész életét. Több mint három hónapot töltött a fénylő kövek között kardját kovácsolva, hátán hordva az egész tenger súlyát. De már öreg. Annyi év után azonban, még mindig viseli kardját, ha túl gyenge is, hogy használja. Az idők során azonban hófehér gyöngye befeketedett.
Több óra merülés után már nem tudta további ereszkedésre bírnia Kappát, ezért hátra kellett hagynia. A vén teknős egész életét végigkísérte. A páncélján maradt összes hínárt odaadta neki s miközben etette, másik kezét hű társa homlokára helyezte.
– Ég veled Kappa. Ezúttal ne várj rám! – mondta Dri’Qura majd abbahagyta lábaival a taposást engedve, hogy a hátán lévő hatalmas kard súlya lehúzza a mélybe.
A Ninjok hite szerint a teknősök a felszíni világ hírnökei. A legszentebbek mind közül Lim’Teq’Ture gyermekei, a hatalmas Angela teknősök, kik rejtélyes módon akár a végtelenségig képesek a víz alatt maradni annak ellenére, hogy nem rendelkeznek kopoltyúval. Kappa is egy volt közülük. Követte Dri’Qurát mindenhová. Vele volt mikor a tanács megbízta őt azzal, hogy nyomozza ki egy Ninjo holttest rejtélyes sérülésének okát, együtt utaztak a Nagy Nővérbe, ahol előszőr látta a felszínről a vízbe maró narancs fényt, mely felforralja a vizet és megöli a halakat, együtt látták a vastag és erős hínárra kötött sebes botokat melyek a bálnákba ékelődnek és kiragadják őket a vízből, valamint ő volt az, aki felvitte őt a felszínre.
A bölcsek megmondták neki, hogy ez a zarándoklat nem csak a messzeségbe vezeti őt majd, hanem a lelkének legsötétebb részébe is. Sokan indultak már el felkeresni az isteneket, de útjuk megkezdése után senki nem hallott többé felőlük. Azon folyók melyek összekötik e tengereket sokfelé ágaznak és sebes folyásúak. Talán Dri’Qura az első a sajátjai közül, aki eljutott idáig. Ha ez igaz, akkor már másodszor vitt végbe valamit életében a fajtársai közül először, ugyanis ő volt az első ki a felszín fölé merészkedett, s azóta nevezi őt mindenki a legendás „Száraz Dri’Qurának”.
A tenger terhét már a csontjaiban érezte, de tovább kellett mennie. Esküt tett.
– Ri’Ra’Raxas, kérlek vezess csatáimban, Ri’Quin’Quar, pusztítsd el ki elém áll harcomban, Ri’Tuan’Tar, hadd lássak át vérző szemeden, Ri’Dian’Do, tégy gazdaggá dicsőségben. Háború urai segítsétek harcom…- Folytatta tovább az imádkozást.
Ritkán esik meg, hogy Limpha Ronin a háború uraihoz szólna, azonban ezúttal talán rájuk volt a legnagyobb szükség. Be kellett fejezni a háborút, amelyet ő robbantott ki.
Minden akkor kezdődött, mikor felmászott arra a hajóra. Ő maga korábban már felment egyre, ahol először találkozott egy másik értelmes fajjal. Uszonytalan, hegyesfülű és sárgabőrű lények voltak, akik Álfoknak hívták magukat. Testük izmos volt és robosztus ám természetük félénk. Mivel a hajón nem látott sem a narancs fényt, sem hegyes botokat, továbbá mivel ezen felszíni szerzetek ártalmatlannak tűntek, magára hagyta őket. Innentől már világos volt, hogy küldetése a víz fölé viszi őt, ezért két testvérével a rendből Au’Kylaval és Qu’Ranarral a felszínen úszó teknősük hátán állva fejlesztették a „Teknős táncát” egy oly harcmodort, amely hozzászoktatta őket a levegőben való mozgáshoz és a testük valós súlyához. Majd mikor újabb hírt kaptak a felszínen lebegő teknőkről utánuk eredtek.
Két hajó állt a vízen egymás mellett, a kisebbre kapaszkodtak fel. Megtalálták, amit kerestek. Egy eddig még nem látott faj katonái lepték el a tatot, bőrük hófehér volt, hajuk és minden szőrszáluk vörös, páncéljuk valamelyiknek éjfekete volt, valamelyiknek színtiszta arany. Wierritáknak hívták magukat, kezükben pedig ott voltak a hegyes botok és a máglyáikon a narancs fény, a tűz. Míg a katonák a hajó mélyéről felhozott ládákat dobálták a vízbe, parancsnokuk egy pergament tartva hangosan kiabált idegen nyelvén a térdre kényszerített legénységnek. Ahogy Dri’Qura jobban megvizsgálta őket ismerős szerzeteket látott. Rongyos összevert, fegyvertelen és megkötözött Álfokat. Ahogy látta a Tűz népe nem csak a víz alatti, de a feletti világot is sanyargatta. Mivel becsülete kötelezte kivont kardját s felszólalt.
– Sorsunkat döntéseink fonják össze. A ti döntésetek, hogy sanyargatjátok ezen ártatlanokat. A mienk az, hogy megvédjük őket. Mi már esküt tettünk eme döntés mellett remélem ti nem a tietek mellett. Engedjétek el őket, hogy ezen döntések ne végződhessenek értelmetlen halállal.
Ezen szavakat szörnyű mészárlás követte. Ahogy sorra vágták le az ellenség harcosait az egyik aranypáncélos visszamenekült a hajójára és felült a fenevadja hátára. Ahogy később más Álf népektől megtudta, ezen bestiákat főnixeknek hívták. A hatalmas állat képes volt úszni a levegőben s egy hatalmas tűzvihart zúdított a hajóra. Egyedül Dri’Qura és Au’Kyla élte túl. Testvérük Qu’Ranar, az Álf rabok, de még az ott maradt Wierrita harcosok is odavesztek. A merülő holttesteken oly sebek voltak melyet azon halott Ninjo is viselt, amit a tanács mutatott neki, megégett. Ezen események hatására fogott össze később a Limpha Roninok rendje és a Tengerkő tanács, majd együttes erővel támadták meg az első Wierrita várost Etlanort. Az egyik az ártatlan Álfok felszabadításáért a másik a felűről jövő fenyegetés elpusztításáért harcolt. Az ezt követő, évtizedekig tartó háború véres volt és kegyetlen.
Dri’Qura már rég nem mondogatja magának, hogy akkor ők választották ezt az utat. Nem hitegeti már magát, hogy ő csak az ártatlanokat akarta megvédeni. A gyöngye fekete, mint a mélység. Bármit mondhatott volna a Wierriták nem értettek a nyelvén, de a kivont kard egyértelmű szándékot jelzett. Nemcsak a hajón lévő ártatlanokat nem sikerült megmenteni, de az ezután következő háború több ezrek halálát okozta.
Nem bírt tovább merülni, úgy érezte teste bármely pillanatban összeroppanhat, de nem mehetett vissza sem. Megkapaszkodott egy kiálló sziklaszirten, elfogadta, hogy itt fog meghalni. Azért jött, hogy végső áldozatot tegyen, hogy átadja magát az isteneknek s cserébe azok átúsznak a Kishúg vizeibe s véget vetnek a háborúnak. Remélte, hogy önfeláldozásával véget vethet annak a rengeteg kínnak és szenvedésnek melyet népére uszított, de elbukott. Túl gyenge már, hogy tovább merüljön. Elővette kardját, maga elé tartotta s egy utolsó imába kezdett oly hangosan amennyire csak tudott.
– Lim’Teq’Ture, Ri’Ra’Raxas és Ha’Lud’Za, három ura ezen világnak, teremtőim és parancsolóim, kérlek mentsétek meg népemet. Mentsétek meg őket azoktól kik a tenger világát fenyegetik, mentsétek meg őket azon sanyarúságtól melyet én zúdítottam rájuk, kérlek bocsássatok meg nekem. Felajánlom testemet és lelkemet áldozatként azokért, akik veszélyben vannak, azokért, akik miattam szenvedtek és azokért, akik miattam elhullottak. Könyörgök hallgassátok meg imámat, nem tartottam be eskümet, bocsássatok meg.
Már arra sem volt ereje, hogy saját vérét ontsa. Lassan elterült a sziklán, kardja kicsúszott ujjai közül s ereszkedni kezdett tovább a mélybe. Lehunyta szemeit, készen állt elfogadni a bukását és átadni lelkét a hatalmas Krakennek, ahogyan kopoltyújának mozgása lassulni kezdett s érezte, ahogy testét elhagyja az élet. Túl sokat élt már, többet is mint megérdemelte volna. Oly sok terhet vett a lelkére élete során, pihennie kell. Igen, egy kicsit lepihenni, egy kicsit meghalni…
– Engedd, hogy könnyítsek terheden!
Dri’Qura nem tudta megmondani, honnan jön hang. Hírtelen érezni kezdte, hogy a víz mozogni kezd körülötte. Az áramlat a mélyből jött. Hát itt az idő. A nagy Kraken Ha’Lud’Za megérkezett, hogy elragadja őt hatalmas csarnokaiba. Dri’Qura csontjaiból eltűnt a fájdalom, testét pedig könnyűnek érezte. Levették a terhet a válláról. Ahogy kinyitotta szemeit azonnal be is kellett csuknia a hatalmas sárga fénytől mely mindent ellepett. Ahogy azonban lassan hozzászokott a világossághoz nem az a látvány fogadta amire számított. Egy óriás fénylő szem jelent meg előtte mely akkora volt, hogy akár százszor is elveszhetett benne. A monstrum lassan távolodni kezdett tőle melynek köszönhetően kivehető alakot öltött tulajdonosa.
A hatalmas tengeri kígyó Ri’Ra’Raxas a háború isteneinek atyja. Az elmondások igaznak bizonyultak róla. A bestia szája oly hatalmas, hogy képes elnyelni egy bálnát a sötét mély vízben anélkül, hogy amaz észrevenné mi történt vele. Hatalmas pikkelyeit bárki összetéveszthetné óriás sziklákkal, ha nem törne ki alóluk erős foszforeszkáló kék fény, amely olyan hatást kelt, mintha a végtelenségig nyúló teste csupán egy börtön lenne mely bent tartja mindent felülmúló hatalmát.
Talán mégis sikerülhet. Talán mégis megmentheti a népét. A hatalmas kígyó rámeresztette sárgán világító szemeit. Dri’Qura leereszkedett arra a sziklára, amelyen korábban összekuporodott meghalni. Fejét lehajtotta ura előtt és megszólalt.
– Ó Nagyuram. Nem vagyok méltó arra, hogy teljes pompádban láthassalak mégis arra kell kérjelek hallgass meg. Könyörgöm bocsásd meg bűneimet.
– Tőlem nincs miért bocsánatod kérned.
A kígyó szája mozdulatlan maradt beszéd közben, és ettől hamar világossá vált előtte, a hang nem valahonnét jött, hanem a fejében szólt. Ri’Ra’Raxas elméjük összekötésével szólt hozzá.
– Hisz… hiszen szenvedést és pusztulást hoztam a népemre. Egy szörnyű háborút zúdítottam azokra kiknek felesküdtem a védelmére a ti nevetekben. Bűnös vagyok…-szólt Dri’Qura zavarodottan.
– Ha ez így van, miért nekem könyörögsz megbocsátásért és nem azoknak, akiknek ártottál?
Dri’Qura nem tudta mit mondjon, nem erre számított.
– Te egyike vagy teremtőinknek, ennél fogva az életünk hozzád tartozik. Évezredekig vigyáztad népünket amikor még a Felhőkig érő tenger uralta a világot. Megbecstelenítettem a hagyatékodat és szenvedést okoztam azoknak, akik fölött te rendelkezel. Te vagy az urunk és parancsolónk…
– Ez nem igaz– a kígyó hangja hideg és nyugodt volt – ti teremtettetek minket, ti parancsoltok felettünk.
Ennek hallatán Dri’Qura hirtelen felegyenesedett. Mélyen belenézett istene hatalmas szemébe.
– Ho…Hogyan…? Hogy érted ezt? – szólt a Ninjo zavarodottan.
– Az őseid. Még a Felhőkig érő tenger előtt a fajtád a felszínen élt. Csodás teremtmények voltatok, képesek voltatok úszni a levegőben s a leghatalmasabbak kedvükre voltak képesek formálni az életet s erőtöket azon fényforrásból nyertétek melyet a fentiek úgy hívnak: a Nap. Ám egyszer felbukkantak közületek azok, akik a halált akarták uralni. Megrontottak mindent mi él, hogy a sötét uralja a világot. Az akkori vezetőtök, ki mindenkinél hatalmasabb volt végül egy hatalmas erődöt emelt a megmaradtaknak, minek falai a felhőkig értek, majd szétosztotta hatalmát oly teremtményeknek, amilyen én is vagyok s mindnek más feladatot adott. Kilenc hatalmas égi teremtménynek volt a feladata, hogy megolvassza a fenti északon a jeget s ellepje a gonoszt az víz, mi pedig esküt tettünk neki, hogy vigyázzuk az életet alatta. Ti azon tisztán maradtak leszármazottjai vagytok, kik nem jutottak el az erődbe ám megtanultatok élni a víz alatt. Nem tudjuk hogyan, de mikor mindent ellepett az ár, isteni hatalmatokat elveszítettétek. Vigyáztunk rátok s mire a tenger leapadt, a halál szolgái eltűntek, így ránk már nem volt szükség.
Dri’Qura fejében megfordult a világ. Egész életét az istenek szolgálatának szentelte. Félte, tisztelte és imádta őket. Minden cselekedetét, szavát, de még gondolatát is úgy válogatta meg, hogy méltó szolgája legyen urainak, ha pedig nem sikerült ezt betartania, bocsánatért esedezett. Most pedig kiderül, hogy ő az, aki parancsol azoknak, kik szolgálatára az életét tette fel.
– Nagyuram én… én nem vagyok méltó én… ha ez egy próba esküszöm hű maradok…-dadogta a Ninjo.
– Érzem azt a hatalmas örvényt, mely most a fejedben kavarog. Hallom a gondolataid, nem szükséges elfogadnod azt, amit mondtam, hogyha szenvedést okoz.
– Nagyuram, én… én azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem.
– Tudom, már láttam mindent. Minden emléked, minden harcot, amin keresztül mentél.
– Készenállok feláldozni magam. Felajánlom testemet és lelkemet, ha még ér valamit, hogy megszabadítsd népemet a szenvedéstől.
– Értem mire gondolsz, nem tudom miért tanítottak neked ilyen ostobaságot, de senkinek semmi haszna nem lenne abból, ha felfalnálak. Azont túl viszont… sajnálom, de nem segíthetek rajtatok.
A kígyó hangja végig lágy és nyugodt maradt, mialatt Dri’Qura egyre idegesebb lett, („Az nem lehet! – háborgott magában.”) olyan hosszú utat tett meg, nem hagyhatja cserben a népét.
– Miért nem? – kérdezte nyugtalanul.
– Nem ti vagytok a tisztán maradtak egyetlen leszármazottjai. A Tűz népe, akivel háborúban álltok azon utódaik, akik még az árvíz előtt bejutottak az erődbe. Ha csatlakoznék hozzád a háborúba teremtőim ellen szállnék harcba.
Ez már túl sok volt egyszerre; az istenek a szolgái? Az ellenségei a testvérei? („Mi történt?!”) szenvedést okozott azzal, hogy az urai nevében becsületesen akart cselekedni és végezni mindazokkal, akik ennek ellene mentek? Hát ezért követte ennyi kín a tetteit, mert igazából a szolgái nevében cselekedett, hogy végezzen a testvéreivel?
– Nem… – mondta Dri’Qura halkan – nem végződhet így. Ők gonoszok. Felforralják a vizet és megölnek minden életet alatta. Annyi ártatlant láttam halálra égni! Láttam mire képes a tűz. Láttam ahogy hajókat és városokat emészt fel. A tűz nem csinál mást csak pusztít! Hát nem az élet védelmére esküdtetek!?- A mondandója vége erőteljesebbre sikerült, mint szerette volna. Azon kapta magát, hogy kiabál a saját istenével. A kígyó hangja nyugodt maradt ám csalódottság és szomorúság volt kivehető belőle.
– Ó, hogy is érthetné a tüzet az, aki életét a vízben éli? – mondta Ri’Ra’Raxas. – Igazad van. A tűz képes a pusztításra. Ám meleget is ad mely felerősíti az életet és fényt is ad, ami utunkat mutatja. A tűz élet és halál bölcsője is lehet, ezért harcoltak érte oly sokáig tiszta és tisztátalan őseid. Ha a tűz kihuny az életnek is vége. Sajnálom de nem segíthetünk.
A kígyó elfordította tekintetét. Távozni készült. Ha eltűnik vége. Az utolsó lehetőség, hogy jóvá tegye a bűneit. Az a sok szenvedés és kín mind hiába való volt. Ő okozta mind. Már istenek sem maradtak, akik megbocsáthatnának neki. Mit rontott el? Mit kellett volna máshogy csinálnia? Hisz ő csak az esküjét akarta betartani.
– Megállj! – A kiáltás akaratlanul tört ki Dri’Qurából.
Ri’Ra’Raxas visszafordította felé tekintetét. Szemének sárga fénye ismét beborította a sziklát.
– Akár csak te én is esküt tettem a teremtőimnek. – Folytatta Dri’Qura – Pontosan emlékszem minden egyes elhangzott szóra. Így szólt: „Béke urai! Esküszöm, hogy életem hagyatékotoknak szentelem. Esküszöm, hogy ártatlanok védelméért gondolat nélkül hullajtom vérem. Esküszöm, hogy vagyon, szó vagy szerelem nem tereli utam. Esküszöm, hogy csak az élet védelmének szolgálatára szentelem magam. Háború urai! Esküszöm, hogy áldásotok csak nemes célra használom. Esküszöm, hogy erőm saját hatalmam növelésére soha nem fordítom. Esküszöm, hogy harca mindig készen állok. Esküszöm ellenségemnek halált csak gyorsan nyújtok. Túlvilág ura! Esküszöm senki arra méltatlant nem küldök hozzád idejekorán. Esküszöm, ha majd rám kerül a sor büszke leszel reám.” Pontosan emlékszem minden egyes szóra. Te emlékszel a tiedre?
Csönd lett. Dri’Qura érezte, hogy hevesen ver a szíve. Hallani lehetett a messzi tenger hangjait. A kígyó lassan közelített fejével.
– Igen – felelte – Úgy hangzott: „Esküszöm, hogy megvédem és szolgálom minden élőt a tengerekben.”
Dri’Qura becsukta a szemét. Tágra nyitotta a kopoltyúját, hogy beengedje a sós vizet majd határozottan megszólalt.
Akkor megparancsolom, hogy segíts!
