Főoldal Saját irodalom A minden utáni világ

A minden utáni világ

44
0
A rövid írást ez a kép, illetve a Hypocrisy banda Deathrow című száma ihlette.
Ajánlott ezt a hármat egyszerre fogyasztani.

Egy kis kupac hamu csúcsa egyszer csak elröppent; olyan volt, akár valami kölyök vulkán, csak épp hamuból, és nem lávát köpött, hanem végtelenül finom, leheletnyi szellőt, mellyel felkavarta maga körött a pernyéket, és azok együtt szálldostak, mígnem megtelepedtek más-más kis halmok más-más kis kúpjain, hogy a következő lélegzetet megvárják. Mert az volt, lélegzet, a hamu alatt valami lélegzett. A felszínt vastagon, de oly mérhetetlen, irdatlan mélységben, hogy emberi szem olyan távolságba el nem lát, emberi láb olyan disztanciát sosem ér, és mely mélységből még a legforróbb, legdühödtebb és legrégebb óta kitörni vágyó tűz sem érne fel, hamu borította végestelen végig a nagy messzeségben. A szín a szürke, a szag az elmúlás, az érzet a régi; a minden utáni. Ha valaki távolról szemlélné, bizonyosan odáig volna tőle, hogy efféle unalmas, egyhangú és minden tekintetben viszolyogtató látvány szemlélésének kell figyelmével adóznia, közelről viszont aligha találna ettől érdekesebbet, avagy becses érdeklődését inkább kielégítőt. Ebből a buckák és pernyék alkotta vastag paplanból némelyütt valamivel talán keményebb, de minden feltételezés szerint egy az előbbi röpke hamulélegzetnél akárcsak még ennyivel erősebb hatásra, legyen az ugyancsak lélegzetkönnyűségű pöffenés, vagy a szalmaszál egy lehántott fonalának hangtalan zuhanása, azon nyomban ezernyi súlytalan darabbá oszló oszlopok meredeztek az ég felé. Az ég felé, amely ugyancsak ijesztő közelségben állott ezzel a törékeny, tovaröppenékeny felszínnel, és a gyönge, öreg, de ősöreg korból való kiszögellésekkel, és mely narancsvöröses sugarában fürdette ezt a port, kormot és szellőt, és a szellő, épp mintha ezeket a világ összes még megmaradt gyöngédségével – alulmúlva még a szalmaszálat és a röpke leheleteket is – lecsapó sugarait akarná folyton kikerülni, úgy bukkant fel néha itt, néha ott, és kavart erőtlen örvényeket. Lélegezni nem lehetett. Ha volt tény, vagy volt még egyáltalán bármi ebben a világban narancsvöröses sugarakon, poron, hamun, kormon és a kőoszlopok lassan peregni kezdő mállatag kövein kívül, ami biztos volt, akkor az nem más, mint hogy egy lélegzetnyi levegő sem szorult a por és az ég közé. Akkor viszont a pergés leválasztott egy darabot amaz oszlopok valamelyikéből, és az a hatalmas darab alámerült a pehelykönnyed hamuban, zuhant benne, és minden felszállt; fel a por, fel a kő, fel a szellő, és ott maradt a mélység, ott maradtak a tornyok, melyek úgy nyúltak a föld felől az égbe, mintha csak menekülnének egykori délcegségük megcsonkított maradékai elől, s ami akkoron délceg magasság volt, most eltemetve lapult a hamuvá lett világ alatt.

VÁLASZ

Ide jöhet a hozzászólás!
Írd be a neved