Főoldal Zene Shards of Silver Fade

Shards of Silver Fade

72
0

Legutóbbi cikkemben a Summoning nevű banda kapcsán sokat ömlengtem arról, milyen mélységekig lehet leereszkedni a metál zenében és különböző zsánereiben, ha az ember igazán szeretné. Ezúttal folytatni tervezem a korábbit, viszont nem az említett együttessel kapcsolatban, hanem a Midnight Odyssey-vel.

A bandát 2007-ben alapította, és azóta is egyszemélyes csapatként vezeti Tony Parker, Ausztráliában. Egy bizonyos ambient black metál alműfajba sorolható a zenéje: hosszú dalokat, hosszú szövegeket, hosszú szólamokat használ, néhol már-már a doom metál hosszan kitartott gitártémáit idézi, ugyanakkor elhatárolódik ettől, mert minden számban gyönyörű, földöntúli dallamokat komponál. Teljes zenészetére nagyon jellemző az ambient zenétől elvárható hossz. Az eddig kiadott két album mindegyike két és fél óra körül van, emellett több demót és splitet is megjelentetett hivatalosan, melyeken többnyire korábbi együtteseiből ismert arcokkal zenél, és noha ezek relatíve rövidebbek, javarészt még így is hosszabbak, mint a metálban szokásossá vált háromnegyed-egy órás futamidő.

Csupán érzékeltetésként, miről is van szó: a cikk címét is ihlető album, a Shards of Silver Fade (személyes kedvencem) legrövidebb zenéje az „A Ghost in Gleaming Stars” a maga tizennégy percével. Magán a lemezen összesen nyolc dal szerepel, nagyjából két óra és húsz percre rúgva. Óhatatlanul abba a hibába eshetünk még akkor is, ha alapvetően nem vetjük meg az ambient muzsikát, hogy unalmasnak hinnénk, mert végül is: hogyan lehet fenntartani két és fél órán keresztül az érdeklődést zenével, ami még a filmeknek is kihívás? Tudom, hogy nem kell elájulni, mert természetesen nem ez a leghosszabb metál album, amit valaha kiadtak, még csak meg sem közelíti azt/azokat, ugyanakkor ezek a „direkt-leghosszabb”, többnyire tartalmatlan és műmájer kezdeményezések nem érhetnek a nyomába valami ilyesminek, ahol minden pillanat egy olyan szellemi és túlvilági minőségen létezik, hogy az már-már megközelíthetetlen. Úgy érzem, hogy az ilyen hatás eléréséhez a hossz elengedhetetlen, ahogy két pontot sem lehet tíz centis kötéllel összekötni, ha azok harminc méterre vannak egymástól. Nem, ahhoz harminc méteres kötél kell, és az sem mindegy, milyen az kötél. Félreértés ne essék, nem arról igyekszem győzködni senkit, hogy egy négyperces dal sosem közelíthet meg egy tíz- vagy egy húszperceset (ezt a leghosszabb dalok kapcsán az imént ki is emeltem), csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem minden a hossz, de szükséges.

Minden zenehallgatónál – feltételezem – ismeretes az az érzés, mikor egy kedvenc szám a végén hirtelen nem folytatódik, hanem kellemetlenül abbamarad. Ráadásul gyakori húzás bizonyos műfajokban a dal végére tenni a többnyire a rajongók kedvencévé előlépő csúcspontot, azt a részt, ami egyértelműen arra sarkallja őket, hogy elölről kezdjék a hallgatást, ilyenformán pedig afféle függőséget teremt. Nem kezdem el ecsetelni, hogy a legtöbb trendi zene pont ezért olyan népszerű, noha ez kevésbé tetten érhető, és ezért sem szívlelem őket különösebben, viszont szerintem minden zenénél megfigyelhető ez a hatás. Mind a pörgős, mind a hosszadalmas daloknál a tetőpont az, amit a hallgató leginkább szeret, csupán a különböző zsánerekben ez különböző részeknél csíphető el. Ennél a bizonyos Shards of Silver Fade-nél azt tapasztaltam, hogy a tetőpont nagyjából a szám első harmadának második felében kezdődik, és egészen a legvégéig kitart – van úgy, hogy több mint tizenöt percen keresztül, és ebben látom annak okát, hogy sokan, még az ambient zene kedvelői is, néha túl soknak találják az ilyesmit.

Az egész pontos műfaji meghatározás úgy hangzik, hogy cosmic black metál, és a korábbi módszert követve ezt úgy fordítom, ha muszáj, mint „hörgős zaj az űrben”. Ezen a ponton térek rá arra, hogy az ambienthez hozzákapcsoljam az atmoszférikus hangzásokat. Ez alatt arra kell gondolni, hogy a zene során nem zenei eszközöket is használnak, mint például a nevezetes Minas Morgul (Summoning) albumnál villámlásokat, háttérzajokat, vagy épp a Fauna együttes madárcsicsergéseit, vízcsöpögéseit és egyebeket. A Midnight Odyssey esetében, és ezen belül a Shards of Silver Fade-ben ennek nyomán az űr érzését, a hatalmas, sötét üresség végtelen magányát kellett valamiképpen zenébe foglalnia az alkotónak. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy ezt jobban nem is lehetett volna megvalósítani.

A black metál arról híres, hogy rengeteg banda alkot az égisze alatt. Érdemes kipróbálni, hogy a The Metal Archives oldalon bármely Gyűrűk urából vett hangzatos kifejezésre rákeresve hány együttes található – hát kérem, rengeteg. Ezen bandák nagy hányada egyszemélyes, de ez mit sem számít, mert hála nekik, a sok-sok zsáner eszköztárának – ha lehet így nevezni – evolúciója szélsebesen száguld előre, és finomodik, csiszolódik. Egy ehhez hasonló, relatíve új kezdeményezésnél aligha meglepő, hogy a sokat használt ambient, atmoszférikus és blackes módszerek közül sokat szinte változatlanul átemel másoktól, de ezeket a világ összes idejének cinikus rövidsége miatt most nem részletezem. Mindez nem jelenti azt, hogy aki sok ilyet hallgatott már, az úgy érzi majd magát közben, mint a különböző TV-krimisorozatok esetében, hogy mintha már látta, vagyis esetünkben hallotta volna, ezért például unalmas vagy egyszerűen nem üti meg az ingerküszöböt. Nem tartom szerencsésnek az ilyen megkülönböztetést, mégis azt kell mondanom, hogy Parker zenei munkásságának csúcspontja a Shards of Silver Fade, és az előzőek fényében azt is bizton állítom, hogy egy percre sem untatja a hallgatót. A legtöbb metál számra ráilleszthető (főleg a kommerszebb zsánerekben, úgy is mint power, heavy metál stb.) az a recept, hogy kitalálnak egy rendkívül jól szóló, fülbemászó dallamot, ez alá írnak egy remekül passzoló szöveget, amit kineveznek refrénnek, és a maximum ötperces zene alatt háromszor elsütik; a köztes részeket pedig kitöltik valami egyébbel, amit a legtöbben szívesen áttekernének, hogy ezt a kedvenc részt hallgathassák, mert a többi, ezek a kényszer-részek valójában egyáltalán nem olyan jók, egyáltalán nem emlékezetesek, sőt, néhol már untatnak, ami pedig, főleg egy-egy ilyen rövid zene alatt, szerintem kínos.

Én azt állítom, hogy ezek a jobbára négyszer-ötször ilyen hosszú számok egy percre sem engedik el a kezet. Hogy lehet ez? Hát kérem, ezt jelenti a többszólamúság. Több, nagyon jellemző dallam dolgozik egy szám alatt, és ezek hullámszerűen kerülgetik egymást végig, ezek között nincs semmiféle töltőanyag; az atmoszférikus hanghatások remekül egybekovácsolják ezeket a néhol már-már zsánerhűtlen epikusságú dallamokat. Ezt a megállapítást akár el is nevezhetném megoldásnak az irgalmatlan hosszhoz. Minthogy minden zenében legalább két nagyon jellemző és emlékezetes dallam dolgozik, mondhatjuk, hogy a kétszer akkora hosszhoz kétszer annyi tartalom is társul. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért nem lett belőle két album… de erre nincs is miért válaszolni, vagy ha mégis, akkor egy kérdéssel: miért válassza egy zenész vagy egy zene iránt érdeklődő személy a röviden középszerűt, amikor van hosszan kimagasló is?

Ne válassza! Mindenkinek ajánlom.

(Ennek kapcsán érdemes;

  • Alrakis – Alpha Eri,
  • Svargedorath – Voyage,
  • Fauna – The Hunt, Rain, Avifauna,
  • Midnight Odyssey – Funerals from the Astral Sphere, Firmament
  • Darkspace – III.,
  • Lustre – Through the Ocean to the Stars, Still Innocence, Blossom,
  • All the Cold – In a Blue Gloom of Depths, Message of Silent Space)

VÁLASZ

Ide jöhet a hozzászólás!
Írd be a neved