Főoldal Zene Summoning

Summoning

205
0

A Summoning méltatlanul kevesek által ismert együttes, mégis az egyik legmeghatározóbb hangzásbéli munka, amit valaha hallottam, hozzájuk köthető. Igyekszem nem elfogultan magasztalni, hanem csak úgy simán, és egyúttal elnézést kérek azoktól – a feltételezett többségtől –, akik ennek az úgynevezett irányzatnak nem olyan mély ismerői, avagy istenítői, mint jómagam. Számukra az első két-három bekezdés tartalma talán túlontúl száraz és fölöslegesnek tetsző lehet, de, hogy a jelentőségeket és a távlatokat érzékletesen kifejthessem, erre, úgy érzem, mégiscsak szükség lesz.

With Doom I Come single (2017)

Ha vissza akarunk menni a kezdetekig – márpedig jól tennénk –, akkor oda lyukadunk ki, hogy a „második black metál hullámhoz” (vagy valami ilyesmi; nem tudom, pontosan minek szokás nevezni) tartoznak. Mindenesetre, ha úgy nézzük, hogy az első „löketben” a Bathory meg a többiek kerültek elő (’80-as évek), akkor a Summoning a következőbe sorolandó, olyan, szintén nem elhanyagolható kortársak mellé, mint a Burzum, vagy az ekkoriban újfent magára találó Mayhem. Ezt az időszakot nagyjából 1990-re tehetjük, kisebb-nagyobb megbocsátásokkal önmagunk felé a csak félig-meddig pontosság miatt. Ekkoriban a világ szeme a templomgyújtogatós, és pont ezen hírverés még a magyar médiába is elérő nagysága miatt igencsak népszerű norvég testvérek felé fordult, akikről, szintén ennek okán, csak érintőlegesen teszek említést. Lényegében ők is hozzájárultak egyfelől ennek a bizonyos zenei zsánernek – amit korábban már voltam merész black metálnak titulálni – a közéletbe való hatásos, de sokkal inkább erőszakos integrálásával, másfelől minden figyelem magukra vonásával ahhoz, hogy a zeneileg csaknem ennyire jelentős osztrák együttesek ezen kiemelkedő tényezője, mondjuk úgy, némileg a háttérbe szoruljon.

Tehát ebben a ’90-es évekbeli, Közép-Nyugat-Európában kibontakozó, egyesek szerint szintén a rockból származtatott zenei alműfajnak a szerintem igen jelentős képviselőjeként bukkant fel ’93-ban ez a Summoning elnevezésű együttes, melyet Michael Gregor, Richard Lederer és Alexander Trondl alapított. Az akkoriban még balhés fiataloknak nevezhető bandatagok sok nehézséggel, de minden bizonnyal a banda legéletvidámabb időszakában rögzítették első demóikat, melyeket végül a szintén ekkoriban alapult Napalm Records talán első, második, de mindenképpen korai ügyfelei között, két albumra osztva, 1995-ben Lugburz és Minas Morgul néven megjelentettek. Többen már foghatják a fejüket a sok évszám miatt, megígérem, hogy a tavalyi kivételével több nem lesz, mindazoknak viszont, akik eddig nem tették, most azt javaslom, hogy kapjanak oda, mármint a fejükhöz, ezen két albumcímet olvasva.

A hozzájuk hasonló társulások körében gyakori vonal a tolkieni – és nehogy véletlenül valaki átverve érezze magát a cikk végén, most leszögezem, tényleg „gyűrűk urás hörgős zajról” van szó. Ezen a vonalon terveztem elindulni, mert végül is a legégbekiáltóbb mégiscsak az, hogy miként tűri meg a Tolkien-féle kifinomult nyelvi megmunkáltságra alapuló irodalom a többnyire fülrepesztő zenei módszerekkel dolgozó, recsegős metál zenét maga mellett, avagy fordítva. Nos, a válaszom csupán annyi, hogy könnyen, mert ez is-az is igényes saját magára nézve. Mind ismerjük a háromperces számokkal dolgozó, trendi zenészeket, ismerjük a metál zene elkötelezett híveit és a többire előszeretettel lefelé pillantgató komolyzene maradi dandárját, akik reflexből zsörtölődnek a többi csapat zenei ízlésén.

Nos, esetünkben alapvetően hat-tízperces számokról beszélünk, tehát relatíve hosszúakról, melyekhez szintén nem rövid, néhol Tolkientől, illetve más, kevésbé neves szerzőktől idézett szövegek társulnak. Ezeket mesteri dallamossággal éneklik fel érezhető hozzáértéssel komponált dallamaikra. A fentebb említett Lugburz album még ízig-vérig az eredeti, kaparós, kínzós black metál, viszont a Minas Morgultól kezdve zenéjükben a gyors dob és a feszített tempó egyre inkább átadta helyét a hullámszerű és monumentális hangzásnak, melyet a precíz alaposság szintetizátorjátékai és határozott, éles, kontúros gitárjátékai jellemeznek. Fontosnak tartom kiemelni, hogy habár a számok lefutása és a dalszövegek szép arányban állnak egymással, ugyanakkor a zenészek sok időt hagynak magára a zenére is; dolgoznak a hangszerek, hallatják a hangjukat, semmi nem szorul háttérbe, saját zsánerükön belül is különcök ezzel a fajta stabil kiegyensúlyozottsággal. Zene iránt érdeklődő baráti körömben ennek nyomán honosodott meg az a fajta viszonyulás egy-egy alkotáshoz, hogy „az ének is egy hangszer”, mint afféle zenei minőség.

Minden dal, eltekintve a többnyire nyitó-instrumentáloktól, több szólamból épül fel, amivel, azt hiszem, magyarázatot is találtunk az átlagban nyolcperces zenékre, viszont a szólamokon belül az egyes hangszerek is külön síkra helyezhetőek; mind máshogyan dolgozik, és ezek mellé csatlakozik, mint hangszer, az ének. Albumonként eltérő hangzásvilágot dolgoznak ki, és nem túlzás azt állítani, hogy ettől soha nem térnek el, mindent ennek rendelnek alá. Ennek folyamán állandóan változik az ének is – teljesen áthangolják azt a hangszert, hogy így fejezzem ki a dolgot. Emellett a dalszövegek ugyancsak albumonként eltérőek, de ez ugye elvárható máskülönben is, viszont azt tartom ezen a szinten kiemelkedőnek részükről, hogy újra és újra más rímképeket (mert vannak) szerkesztenek, más ritmust (mert az is van) komponálnak, de még a szótag-dallam összefüggés is más rendszert alkot minden lemezen, és azon belül többnyire minden zenében is, mégis ugyanazt a tematikát követve. Ilyen fokú részletességre és odaadásra ráeszmélni egy dal vagy zenészek, de úgy általában bárki/bármi kapcsán, azt kell, mondjam, csaknem olyan élmény, mint az igazán hatásos filmek vége, amikor minden a helyére kerül.

Ezen felül az ő munkásságukban (ami, mellesleg jócskán túlmutat a Summoning-on) remekül megfigyelhető egy bizonyos tendencia, ami a durvulástól a kifinomultságig vezet, és még nem ért révbe. Első ilyen típusú váltásuk, mint korábban már említettem, a Minas Morgul albumnál volt megfigyelhető, ahol már nem a nyers zúzás érvényesült, hanem egyfajta reneszánszos próbálkozás. Másodjára a Stronghold album hozta el ezt a kanyart, ami már teljesen az azóta szinte védjegyükké vált epikusságot hordozta, és ami után két évvel az első, tiszta hanggal is apelláló album megjelent.

Több mint huszonöt éve aktívak (legutóbbi albumuk 2018-ban jelent meg – With Doom We Come), és semmi jele, hogy abbahagynák. Bitang sok idő telik el két album között, főleg újabban, viszont – többnyire hírverés nélkül, a lehető legnagyobb csendben – mindig megérkezik.

With Doom We Come album (2018)

Hát kérem, így tud remek párja lenni a tolkieni kifinomultság a black metál vadságának. Ennek nyomán szeretném mindenkinek – azoknak is, akik a fejvesztve menekülést választják a hasonló klimpírozás hallatán – ajánlani a címben szereplő együttest, már csak azért is, mert ha élvezeti faktorként esélytelen is számukra, de egy ilyet is halljanak.

VÁLASZ

Ide jöhet a hozzászólás!
Írd be a neved