Spoiler Alert!

A sorstalan, tét nélküli generáció érkezett el, amelyet a fogyasztói társadalom termelt ki, mint személytelen mocsok tömeget, avagy egészen másról van itt szó, és valójában ez az egész megközelítés nettó hülyeség, belemagyarázás abba, hogy eddig meg nem jelent problémákkal kell megküzdenie a Z generációnak és az utánuk következőknek?

Tengődünk, vagyunk, lebegünk, akár a gólyafos a levegőben, az életnek pedig nincs miértje, pusztán egyetlen morállal töltekezik be lelkünk: a lecsengés hosszú, magányos hiányérzettel jár, amely folytonos szorongást generál, mígnem beletorkollik a végső megsemmisülésbe, azaz a halálba, mivel nincs tovább.

Ezzel a mondattal tudom megmutatni, hogy mit éreztem a sorozat megtekintése alatt. Mintha mindvégig a fatalizmust próbálná bevezetni, ami miatt az (ellen)cselekvés értelme megszűnik, mintha a végcél tényleg a korai halál lenne, az egyértelmű öngyilkosság mellőzésével.

Mert mit látunk ebben a sorozatban? Sorsukra hagyott gyerekeket, akik mindenféle iránymutatás nélkül pusztítják önmagukat, mert egyetlen dolgot képesek felfogni a világból, az is a saját szorongásuk, amit valamilyen módon vagy el kell fojtani, avagy le kell vezetni. Valakinek ez az agresszió útján sikerül, másnak a drogokba meneküléssel. Aztán persze a kép is kiszélesedik, és érzékeljük, hogy nem csak a tinik élnek ebben az állapotban, hanem a felnőttek is, itt pedig már egy társadalom képe jelenik meg, amelyben a saját szorongásukat elfojtani/levezetni kívánó szülők megfeledkeznek gyermekeikről, így csak egynéhány ostoba tanácsra marad idejük számukra, amúgy pedig teljességgel magukra vannak utalva.

Látjuk tehát a kiégett szülőket és egy minden eddiginél kiszolgáltatottabb generációt. Mégis mi lehet a nagyobb kiszolgáltatottság: kényszerítve háborúba vonulni, lövészárokban megdögleni, vagy életed legnagyobb hibáját újra és újra látni, megalázva lenni, akár videó formájában az interneten egy pornóban, esetleg számkivetettnek, periférián lévőnek, magányosnak, meg nem értettnek lenni és ebbe beleőrülni?

Furcsa összevetésnek tűnhet ez elsőre, pedig valójában az egész egyetlen dologról szól, az pedig a tét nélküli állapot megmutatkozása. Mert a lövészárokban meghaló katonák közül is rengetegen tét nélkül, a semmiért haltak meg. Az a generációs probléma, ami megjelent, rokonítható ezzel az állapottal, de mivel ellenség nincs, ezért önmagát pusztítja el az egyén, noha úgy értelmezzük, hogy a társadalmat szimbolizáló gépezet sorvasztja le. Hiszen a szorongás miértjére választ már senki nem talál, az ember állattá degradálódott, a lélek megszűnt (avagy nem is volt, de ez már egy másik kérdés), a halál pedig egylényegű a megsemmisüléssel.

Mindenki kiégett, és együtt fut, karöltve a társadalommal, a szakadék felé. Hiszen a felnőtteknek sincs reménysugár arra, hogy kilábaljanak a mocsokból, elvégre az már annyira szerves része lett az életüknek, hogyha kiirtanák, önmagukat szüntetnék meg és elkezdenék haláltusájukat éber állapotban tölteni, a szorongást pedig már nem lenne mivel elfojtani.

A szereplők elsőre közhelyesnek tűnnek, valamelyik az is marad, de azért zömükről kapunk háttérinformációkat, amelyek úgy ahogy, a maguk módján magyarázatot próbálnak nyújtani a karakterek viselkedésére. Viszont a fő probléma még mindig az újonnan megjelent veszélyek, legfőképpen az internet, amelynek sokszor önként szolgáltatják ki magukat a kamasz gyerekek; idegenekkel beszélnek meg bizalmas információt, illetve kirakják magukat a dicséretek – majd a pénz – reményében pornó oldalakra.

Maga a főszereplő, Rue, egy bipoláris személyiségzavarban szenvedő 17 éves drogfüggő, aki elveszett kapcsolatát próbálná megkeresni a világgal, csak éppen nem képes megfogni azt, először is betegsége, másodszor függősége miatt, amelyek együttesen parancsolják ki a normálisnak ítélt emberek közül – akik természetesen csak látszatra azok.

Rue már kisgyerekként is erősen szorongott, nem érezte sehogy sem a helyét, ami a betegsége számlájára volt írható, csak sajnos akkor arról még senki sem tudott. Apja ápolása mellett, aki aztán meghalt – ami szintén erős traumaként jelenik meg nála –, kipróbálta az első kábítószert, és ekkor érezte meg először a harmóniát, avagy az eufóriát. A gondolatai, amelyek szanaszét estek a fejében, és a ránehezedő zavar ilyenkor szűnt meg először, és mivel nem tudta, hogy problémás, nem is volt senki, aki segítsen neki, ezáltal hamar rákapott a drogokra, hiszen csak így tudott menekülni démonai elől.

Az elvonó sem segít rajta, az egyetlen ember, aki végül ki tudja húzni a felszínre a mocsokból, az a személy, akibe beleszeretett, csak sajnos az a probléma merül fel, hogy Jules egészen másféle életet él, mint Rue, és mint látjuk, végtére is ez az ellentét az, ami miatt nem fog felszállni arra a bizonyos vonatra, ami ugye okozza aztán a visszaesést.

Mert a szorongást pontosan ezek a dolgok enyhítik a legmegfelelőbben, de mondhatnám úgy is, hogy célt adnak az ember életének, és érezheti igazán azt, hogy van értelme élni. Ilyen a szerelem, a család, a barátok, egyeseknek a hit, illetve a vallás. Hiszen ezek a legerősebb érzelmi kapcsolataink, amiket egy csapásra töröl ki a drog az életünkből, és kisajátít minket, hogy kizárólagos köteléket alakítson ki bennünk. Erre pedig természetesen rásegít a szorongás, mert könnyebb út az, amelynek során beveszünk egy tablettát, és elmúlik egy csapásra minden nehézség, és megtapasztalhatjuk a tökéletes nyugalmat, az eufóriát. Persze ellenvetéssel kell éljek, ha valaki ezt választja, mert ugyan tényszerű és világos, Rue esetében leginkább, hogy a szorongás egyre erősebb, a szenvedés pedig fokozottan nő, ilyen betegség esetében pedig hatványozottan. Ellenben akkor is ott lesz a hosszabb út – mert felfelé nehezebb mászni, hiszen ellenkező irányba csak csúszni kell –, amely a szeretet útja, azaz az emberi kapcsolatoké az önzéssel szemben.

Nem kívánok végigmenni az összes szereplőn, mert felesleges volna – persze annyi haszna lenne, hogy megvizsgáljuk, mi miatt törnek meg az emberi életek, de ez benne van a sorozatban, elég csak megnézni –, viszont egy következtetést mindenképpen le kell vonnom belőlük: mindenkinek jelen van egyfajta hiány az életében – Rue esetében a meg nem értettség és a világgal való kapcsolat – amely a szorongásukat generálja, és megfigyelhető, hogy mindenki megpróbálja levezetni, csak éppen senki sem a megfelelő módon. Itt pedig eljutunk oda, hogy miért is jó társadalom-tükör a sorozat. Mindenki megjátssza, hogy rendben vannak a dolgok, külsőre minden oké, viszont a fürdőszobaszekrényben tárolt nyugtatók mindent elárulnak, a rejtett szorongást és a depressziót.

Teljesíteni akar természetesen mindenki, de mégis útjukat vesztett embereket látunk, akik tényleg csak tengődnek, csapódnak, mert akinek volt is célja, az is felhagy lassan a reménnyel, hogy az megvalósítható lenne. Mindeközben persze senki nem akar felelőséget vállalni a tetteiért, például Chris, aki, amint megtudja, hogy barátnője terhes odaveti: „ugye nem akarod megtartani?” Ez pedig az a mondat, amely leírja, hogy mennyire gondolta tulajdonképpen komolyan a kapcsolatukat, mert egyetlen pillanatra sem tudott, még csak elméleti szinten sem belegondolni, hogy lehet más alternatíva is, ezek után pedig természetesen még magára is hagyja a lányt, macsó férfi módjára.

Elvégre nem ez az új morál? Mindent használunk, fogyasztunk, majd kidobunk. Mindenkin diadalmaskodunk. Egyfajta pszichopátiás viselkedésbe helyezkedve érhetjük el a céljainkat, melynek során gátlások nélkül gázolunk keresztül mindenkin, mert célunk, nemes cél… Ne hagyjuk, hogy más megmondja, mit csináljunk, ugye? Aztán persze mégis ebbe süllyedünk bele.

Sajnos ezeket nem én találtam ki, de még csak nem is kellett hozzá ez a sorozat feltétlenül, mert elég csak körbe nézni világunkban, mert ez van itt, körülöttünk. Ott, meg ott, meg ott egy kicsi a szájad szélén (aki érti, érti) is.

Minden hibája ellenére fontos dolgokat mond el a sorozat, és ha túl tudjuk tenni magunkat ezeken, akkor dekódolhatjuk a problémát, amit tulajdonképpen meg akar nekünk mutatni. Egyébként persze, ha már itt tartunk, szép képek vannak benne, emlékezetes megoldások, néhol logikátlan, bugyuta történet, az utolsó rész pedig unalomba fulladt, de azért engem a legutolsó jelenet kárpótolt, mikor Rue visszatáncolt az eufóriába.

VÁLASZ

Ide jöhet a hozzászólás!
Írd be a neved