A film nem tartott sokáig

A film nem tartott sokáig. Ezt találtam mondani egy utóbb, és nem kizárt, hogy ennek hatására meglehetősen heves vita, illetve akkor még eszmecsere elején, amire egyből valami olyasmit kaptam, körülbelül három A/4-es oldal terjedelemben, hogy már megint a szuperhős filmeket akarom lehúzni, illetve azokat megnevezni a mozgókép és a filmművészet általam feltételezett halálának okaként?! – nem. Remélem mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy nem az akkor éppen megtekintett film játékidejéről mondtam, hogy „rövid”, hanem arra gondoltam, hogy a filmművészet valójában nem létezik, sőt, azt is lehetne mondani, hogy halott. Az előző és egyben második podcast adásban hosszasan elemeztünk egy cikket, ahol Tarantino volt halott és ahol elvileg mi öltük meg, ezt most nem cibálom ide, mindenesetre kiemelem, hogy nem szándékozom olyasféle ömlengést csapni ennek kapcsán, mint amit az említett írásban olvashattunk, illetve amit ennek hatására az adásban csaknem két óráig ecseteltünk, csupán fel szeretném vázolni, hogy a különböző művészetek egybemosása, hogyan tette szinte észrevétlenül a film műfaját semmissé.

Elkerülhetetlen, hogy messziről indítsam a gondolatot, így talán egyértelműbb lesz, hogy pontosan mit értek a filmművészet halálán. Elsősorban azt, hogy nem készül több film. Ezt most nem úgy értem, hogy nem készül több szerintem annyira „jó” film, amit filmnek lehetne nevezni, illetve nem készül olyan témában film, ami…, nem; arról van szó, hogy konkrétan nem készült film már legalább, és ezt nem számoltam ki, száz éve. Aki tudja, hogy mennyire szeretem szétcincálni a dolgokat, már most sejtheti, hogy igen, a műnemekről, meg műfajokról meg művészetekről lesz szó.

Pontosan mi az, amit filmnek nevezünk? Erre kell mindenekelőtt választ keresni, de ez talán úgy lesz a legkönnyebb, ha megkeressük, hogy mi nem az. Például a zene, a zene az zene, nem pedig film, a zene az ember fülének szól, illetve-jobban-mondva; az ember fülén keresztül szól az emberhez. De például az írás sem film, a beszéd sem film, ezek a nyelven keresztül értetik meg magukat, és akkor itt van a mozgókép. Ezért ragaszkodom általában ehhez a kifejezéshez, holott néha már mintha szinonimaként tekintenénk a kettőre, de erről tisztelettel mindenkit lebeszélek. A mozgókép az ember szemén keresztül érteti meg magát, egyetlen eszköze a történet átadására az, amit mutatni képes, méghozzá képekben. Ez pont olyan, mint a mondat és a haiku viszonya. Ha valaki ír egy haikut, az olyan, mint csinálni egy fényképet, de ha valaki ír egy bekezdést, az már olyan mintha filmet forgatott volna; azonos művészeten belül többet csinált. Most nem térek ki arra, hogy a haiku természetéből adódóan – legalábbis a jobbfajta – el tud mondani többszáz oldalt 17 szótagban (hozzátéve, hogy ezzel természetesen egyetértek a filmes párhuzamon belül is: készíthető olyan fénykép, ami többet mond, mint egy kétórás film). Tehát lényegében azt mondom, hogy a mozgókép halott. Volt időszak amikor a mozgókép és a film egyenlő volt minden szinten, akkor, amikor még se szöveg, se beszéd, se zene nem volt a filmek alatt. Ez már nem mozgókép – noha a kifejezés megmaradt – hanem egy összművészeti élmény, amit ez a sokminden sokféleképpen nyújt nekünk.

És igen! – azt mondom, hogy mikor a mozgóképekben már nem kizárólag képekkel kezdtek kommunikálni a néző felé, akkor és ott a mozgóképnek vége lett. Volt egy rövid, átmeneti időszak, amíg készült ilyen is, olyan is, ekkor haldokolt a film, aztán, mikor a szinkron meg a beszéd, de akár a közbeékelt felirat végül győzött, ami mondjuk már a Das Cabinet Des Dr. Caligari-ban is megtalálható, ott a film megszűnt létezni. Tudnivaló, hogy az emberek ezekben az időkben kifejezetten óckodtak a hangosfilmektől, és ennek hatására csak jóval később, több évtizedes – nem csak ebből adódó – hanyatlás és veszteglés után, mint innováció hozták be újra a már régóta létező hangosfilmet, zenésfilmet. Ebből a szempontból hálásak lehetünk neki, mert újra életet lehelt a mozgóképművészetbe, – valószínűleg – annak tudata nélkül, hogy ezzel meg is semmisítette, avagy átalakította. Mindezekből egyértelműen látszik, hogy a film művészetként legalább annyira jelentős (volt) mint a festészet, a zenészet vagy az irodalom, azt is megkockáztatom, hogy még jelentősebb is, hiszen – tudva, hogy minden fejlődik és minden változik – a többivel ellentétben nem csak saját rendszerén belül ment végbe rajta változás – mint például a különböző stílusirányzatok gyakorolta irányváltás irodalmon, festészeten és zenén belül, hanem módszertani és formai, konkrétan fizikai formájában is megváltozott. Ez a hatalmas változás pedig annyi, hogy összefogta a korábbi hármat önmagában, amivel azokat továbbfejlesztette (forgatókönyv; filmzene; szinkron; felirat; stb…), önmagát pedig feláldozta: nincs már csak mozgókép-kép, ez már film.

És ilyenformán nem készülnek “filmek” már egy jó ideje, de semmiképpen nem szabad félreérteni a dolgot; nem arról van szó, hogy most, hogy a film már nem film, hanem valami más, amit humorosan (posztmodern cinizmussal) filmnek hívunk, rossz lenne, vagy megalázta volna eredeti mivoltát. Szerintem egyáltalán nem rossz dolog, hogy ez történt, mert nézzük csak meg más szempontból: Kép – Zene – szöveg, ezek mind, önmagukban és különösen napjainkban, nagyon erősen réteg-tevékenységek. Elmenni egy kiállításra, megnézni egy képet, beülni és meghallgatni egy zenekart vagy elolvasni egy könyvet; mindegyiknél megtaláljuk, hogy a közönség megosztott. Talán a zene az egyetlen „kivétel” ez alól, amit, azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, mindenki fogyaszt és művel, mindenesetre ettől még beleillik a réteg-tevékenység elnevezésbe. Ezek ötvözése és egy teljesen új élmény megalkotása volt a hangosfilm nagy rész/végeredménye azzal, ezt a hármat egybemosta egy nagy, globális kompromisszum keretében, amit már valóban mindenki művel és fogyaszt.

A cikk kiegészítése. 2020.02.21

Vesztett ezzel a mozgókép, a zene, a szöveg önmagából bármit? Aligha. Az öncélú írás, zenélés, vagy képkészítés, ami csak saját magát jelenti saját magán belül, nem szól kifelé, nem szeret látszani szemlélője előtt, és annyira nem akar saját jelentéséről bárkit is meggyőzni, hogy végül tényleg jelentés nélkül marad, ezek nem vesztettek semmit. Továbbra is készülhetnek és készülnek is minden mögöttes tartalom, és egyáltalán jelentés nélkül való alkotások, semmitmondások, és ezek csoportusulása felüti fejét a mai- és az előzőekben átalakított értelemben mondott film iparában is.

Ugyanakkor az önmagát eszköznek tekintő művészet, ami kéznek szereti magát és mutat valamire, vagy formál valamit magából, valamit, amit ő maga közvetlenül nem jelent, olyasmit, ami akkor képződik meg, akkor lép elő a homályból, amikor ő megmutatja, ez a művészet megmaradt a mozgókép, a zene, a szöveg egymásba történt átmenetele és kollaborációja után is. Észrevétlenül, teljes természetességgel megmaradt.

Mi értelme van akkor ezt így elkülöníteni, hogy mostan akkor mozgókép meg film; hát nem ugyanaz? NEM! Kérem, nem mindegy, hogy miről és miért beszélünk. Semmi életbevágóra nem kell gondolni, ez csupán az a fajta következetesség, amit az olyan elmélkedések megkövetelnek maguknak, amik szeretik saját létjogosultságukat egy “tudomány” szalagcímmel ékeskedő rendszer alá betudni. Ha én filmről beszélek, akkor összművészetről beszélek, így ha egyszer azt mondom: zenés mozógkép anélkül, hogy bármi bonyolult, fölösleges és kellemetlen egyértelműsítésbe bocsátkoznék, mindjárt tudjuk, pontosan hova is sorolandó egy adott film. Azt tettük, amit az ember reflexszerűen művel: egyszerűsítettünk, ami szükségképp egy kis bonyolítással járt.

(Ha egyszer rászánom magam, hogy mégegy kiegészítést tegyek ide, mindenképpen az lesz, hogy példákkal illusztrálva bizonyítom: az így letudott és megspórolt bonyolultság sokkal nagyobb mértékű, mint az odavezető út során felszedett.)

Címke , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.
Havassy Gergely

Havassy Gergely bemutatkozása

havassy.gergely@kszpe.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük