Főoldal Mozgókép Két magyar filmről

Két magyar filmről

Szürke senkik, VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

165
0

Ha tehetném, a filmművészet elejétől kezdeném ezt az elbeszélést, onnan, ahol még az újszerű dolgok nem csak újszerűek, de többnyire valóban újak is voltak. Nincs értelme viszont a mostani és kifejezetten a magyar filmművelés kapcsán az ősidőkbe visszakeringeni, már csak azért sem, mert a ma mérvadása a múlt hervadása. Félreértés ne essék, nem az éppen terítéken lévő két magyar filmet akarom ezzel – még – minősíteni, csak a helyzetet, a világot és a körülményeket, melyek közrejátszása kellett, hogy például ilyen filmek létrejöhessenek. Mert mi is szülte pontosan ezeket? Nyilvánvalóan a művészi hajlam. Azért ezt a kifejezést használom, mert szeretném magam bebiztosítani, de azért megmagyarázom: a művészi hajlam alatt bármiféle alkotásra való affinitást értek, azt a fajta érdeklődést, ami arra való, hogy valaki valamit csináljon a semmiből, mely szerintem minden író, költő, rendező, miegymás, legalapabb, ösztöni motiváló ereje. Ez a dolgoknak viszont csak az egyik fele, ehhez kell még a pénz. Azt szoktam mondani, hogy a film háromszor könnyebb műfaj, mint a pénzt, pénzt és pénzt követelő háború, mert a filmhez csak pénz kell. A pénz tehát az érem másik oldala, egy jó ötlethez a fogyasztói társadalom értékmérője kell, hogy bármi történhessen. Újabban nem elég a növénynek fény, hogy a CO2-ből és a vízből glükózt csináljon, pénz is kell neki, ilyenformán az egyenlet, a természetes folyamat felborul, a művészet megfoghatatlansága földi, tárgyi, kereskedelmi sorba silányul a pénz miatt. De úgy beszélek erről, mint ha régebben, az aranykorban, ha nem túlzás igy fejezni ki a dolgot, nem kellett volna pénz egy filmhez, dehogynem kellett, nagyon is, sőt, akkor kellett csak igazán. D. W. Griffith, sehogy sem tudta volna hatalmas díszleteivel megrendezni az Intoleranciát és több példát most nem hozok, ha nem került volna valahonnét pénz hozzá, csupán annyiban változott a helyzet mára, hogy ma már más dolgokra kell ez a pénz. Ma a pénz elvándorol az alkotóktól és olyan helyre kerül, ahol… ki tudja, hogy mi történik vele, és így, például így, nem jut el az olyan alkotókhoz, mint Reisz Gábor, Kovács István, de talán még Enyedi Ildikót is mondhatnám, csak hogy teljes legyen a felsorolás. Nem fért volna el a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan két és fél órában?, vagy nem fért volna el három órában a Szürke senkik?; dehogynem. Ismételten ne essék félreértés, nem amellett kampányolok, hogy a filmek legyenek hosszabbak, holott emellett is szoktam kampányolni és fogok is egy másik írásban, vagy talán még ebben, pusztán arról van szó, hogy a filmet és az alkotót, a maguk elkerülhetetlen összefüggésével, könyörtelenül megköti a pénz, ami megmutatkozhat például a film hosszában. Mert ki látott már két és fél óránál rövidebb háborús drámát, amit semmiképpen nem túlzás művészfilmnek nevezni.

Ezen a ponton csapok át az értékelésbe és kezdem is mindjárt a Szürke senkikkel, ami nekem a leginkább kibeszélésre való mind közül. Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ez a film nem háromszor ilyen hosszú, és egyből sikerült a filmhosszokhoz visszatérnem, de akkor már itt maradok: egy ilyen típusú film, egy háborús dráma elkerülhetetlenül lassú, melankolikus és ebből adódóan nagyon tömör hangulatú, az ilyesmihez pedig hossz kell. A legnagyobb kalaplengetés azért jár az alkotóknak, hogy még a hossz nélkül is sikerült a hangulatot felépíteni és nagyon örülök, hogy vannak emberek, akik az ilyesmit bevállalják, ugyanis ebben az esetben fel kellett áldozni a történetet a hangulat oltárán. Vegyük mondjuk a Ryan közlegény megmegntését; hatalmas területet járnak be, rengeteg minden történik és ott a történetből táplálkozik a hangulat, a volumenekből, a látványból, a vérből és a többiből. A Szürke senkiknél viszont nem volt meg ez a fajta táptalaj a hangulathoz, a történet jószerével, hogy mást ne mondjak, összefoglalható egy hosszabb-rövidebb mondatban, ami azért jelentősen megnehezíti annak a bizonyos hatásnak az elérését, és a kalaplengetés tehát azért jár, hogy ezt sikerült megfordítani, talán ez volt az alaptétel már a kezdetektől, de legalábbis mikortól kiderült, hogy nem lesz ebből hosszú film, ezt egyébként arra alapozom, hogy miért is akarna valaki rövid filmet készíteni, ha készíthet hosszút is, szigorúan a háborús művészfilmek kapcsán, tehát sikerült megfordítani a helyzetet és a Szürke senkik legnagyobb előnye a legnagyobb hátrányából lett. A kutyaharapást szőrével alapon, a rövid történetet még inkább lecsupaszították, ráerősítettek a színvilággal és mindezekhez még hozzájött, ez a magyar embereknél annyira jellemző „magyaros” beszédstílus, ami a leginkább elmondja egy filmről, hogy na, ez magyar, az a furcsa, töredezetten vontatott monologizálás, amit képesek egyes emberek néha kivirítani és ami ebben a filmben is nagyon erősen, mint harmadik tényező, itt volt és ezen a három pilléren állt meg a Szürke senkik.

A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlannal fogom folytatni. Mindenek előtt le szeretném szögezni, hogy nemrégiben volt egy észrevételem, egy elég erős benyomásom a magyar filmezésről, mégpedig, hogy… nem is tudom, talán túlzás lenne azt kijelenteni, hogy a Tizedes meg a Többiek óta minden magyar film arról szól, hogy az ország szar és legjobb volna külföldre menni, mert ez nem igaz, és még ha volt is ilyen fordulópont a hazai filmművészetben, biztosan nem a Tizedes meg a Többiek volt az, mindenesetre annyit szerintem mindenképpen megállapíthatunk, hogy rengeteg film készül ezzel a modern elvágyódással a középpontjában, illetve persze a szerelemmel, mert az örökzöld. Ezzel gondoltam felkonferálni a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant, és minden alkalommal le fogom írni a teljes címét, mert van elég hely. Ennél a filmnél is nagyjából erről van szó. Mikor egy önkéntes, „Na, akkor most egész este és reggel, alvás nélkül csak filmeket fogok nézni” -eseményem során megnéztem ezt a filmet, egyből a Családi Tűzfészek ugrott be, talán mert az volt az egyetlen, amolyan kellemetlen hitelességgel doku-jellegű film, amit láttam és akkor itt most bocsánatot kérek a Koyaanisqatsitól, de épp egy másik műfajról van szó. A Tarr Béla filmben a lakáskérdés elképzelhetetlen nehézsége, a szegénység és az emberi méltóság hármasa találkozik és noha az egész, úgy mindenestül, csak egy hajszállal nem valós történet, valóságosságához kétség sem férhet. A Reisz Gábor féle „Nézzük hol tart a világ” -ban pedig a munkalehetőség, a szerelem és ezek duója adta, (mint az élethez való esélyek viszonyának) hármasa világlik ki nagyon tisztán. Mind közül ez a legminimalistább, ezt azt hiszem megkövezés nélkül állíthatom, a stáb mérete már erről árulkodik, de egy ilyen, vagy hasonló filmnek jól áll az ilyesmi, a maguk cinizmusával szerintem még saját magukra is reflektáltak a készítők. Én mindössze annyit szeretnék kiemelni, remélve, ha egyszer ez a film tananyag lesz, valaki egy elemző esszé előtt majd megtalálja ezt az írást, hogy az országból való kirohanás, a lehetetlen egyhelybenhaladásból való kényszerű kilábalás, az ennek következtében történő ébredés, amit a főszereplő, az imént említett három, bár valójában csak két nagy alappilléren állva végigjár, végül visszavezeti a kezdethez, ami hamisítatlan művészfilm vonás. Egyik személyes kedvencem, a Fél Nelson is hasonlóval apellál, de persze hozhattam volna még rengeteg példát; egy relatíve negatív kiindulópont, egy út a pozitív pont felé, és egy jobb hangulatú de korántsem megoldott, szintén némileg nyomott végpont, ami valamiért mégis pozitívabb, talán mert a szereplő közben tapasztalatot gyűjtött, talán mert egy picit visszakapott korábbi szerelméből, ki tudja, az ilyesmit jobb elhagyni és csak gondolkodni rajta, mint megfejteni.

Társadalmi szempontból ez az egész természetesen szükségszerű. A rendszerváltás után a korábban vágyott lehetőségek, noha csak egy-két lóerővel, megrohanták a nemzetet, de mihez tud kezdeni az ember ezzel? Globalizáció, elmosódó határok, szellemi- és fizikai határok? Igen-igen, sok-sok kérdés merül fel, ilyenkor a legjobb belehelyezkedni egy szereplőbe, és hagyni, hogy az végiggondolja helyettünk.

Áron elvágyódása a kilátástalanságból adódik, és nyugat felé irányul. Lisszabon város talán nem is kéne, hogy minket érdekeljen, maga Portugália, vagy a helyszín talán csak azért fontos, mert a lehető legnyugatabbra van, ami még nincs a tengeren túl. Afféle irányjelzőként fogom fel, vágódási vektorként, aminek a nagysága szép arányban áll Áron elvágyódásának mértékével, és az elutazás hirtelenségével. A nagy fellángolás gyors lecsengése szinte elvárható a helyzettől, mégis elbizonytalanít, amikor a montázsokkal unalmassá varázsolt város és kv és csaj hármasában valami nem-kilátástalant mutat. Ez nem tart sokáig, a város, a kv, és a csaj is unalmassá válik, és a gyors elmenetelből gyors visszajövetel lesz, aminek van egy nagyon végérvényes hangulata.

A jó hangulatot a végén nem az okozza, ami történt, nem is az, ahogyan történt, pusztán a történés és az út természetes volta hozza magával, mint amikor az ember hazaér, leül a fotelba, és csak úgy… otthon van, és az elmenés, az út és a hazaérkezés fényében az otthon mégis csak a legjobb hely a világon.

VÁLASZ

Ide jöhet a hozzászólás!
Írd be a neved