Értekezés #02 | Fontossági sorrend, család

Egy nyilvános platformon feljött témába kapcsolódtunk be: Arról volt szó, hogy egy srác barátnője az ország másik felébe készül költözni és ő, érthető okokból utána akarna menni, aminek kapcsán szóbakerült, hogy lehet-e, megéri-e a családot is ezért kimozdítani.

Mivel a teljes szöveg egy Discordon lefolytatott párbeszéd, minden egyes része válasz, esetleg olyan dolgokra is amiket nem mi ketten érintettünk vagy vetettünk fel, így az esetlegesen nem odaillő közbevetések (“Ahogy te is mondtad…” – még ha nem is mondta sehol) nem értelmetlenek, csupán így, kontextusukból kiragadva érthetetlenek.

GG

Először is fontosnak tartom kifejezni, hogy nem sok értelme lenne otthagyni a családot, mert mindenki tudja, hogy a barátnő egy olyan intézmény, amely hamar elromlik, és (ezt a világért se vedd magadra, mert itt azt mondom el, ami általánossá vált a posztmodern világban) egyszer használatos, műanyag szemét, amelynek persze nem kéne így lennie, és százszázalékra semmiről nem mondható ki, hogy nem fogja megérni, de ilyenkor a lehető legerősebb indok kell arra, hogy hátra hagyjad a családot, és ezt saját tapasztalatból is mondom, mert a családom egyik fele Kaposváron, másik meg a Balaton feletti falvak valamelyikében él, én pedig mindkettőtől eléggé távol vagyok, és már alig-alig találkozunk, továbbá erről eszembe jut, hogy hogyan vész el rohamosan az ősidőkre vonatkozó tudás, amelyet itt most metaforikusan kell persze értelmezni, csak metaforikusan, nem olyasféle “szó szerint-vétel”-t kell alkalmazni, amit egyesek folytatnak, egyszóval az aranykor-emlékről lenne szó, amely jelen esetben a családot testesítené meg, a romló világ meg Sopron, a tudatból meg kiesik az, ami a legfontosabb, és a mi megszokott maradni; eltűnik az érzék, amely a létet és az életet meg tudja különböztetni, és eltűnik az ösztön, amely a létet az életben meg tudja valósítani, ilyesformán persze meg kell jelölni mi is a lét, s egyfajta metafizikai dimenzióba emelni a kérdést, mert nem szükséges a materiális keretek által határolt világ rabjaként gondolkodni egy ilyen kérdésről, melyben jelen van a vágy, a honvágy, és a saját magunk feletti ítélet.

HG

Nem hinném, hogy jogos, vagy ha úgy vesszük kívánatos lehet a barátnőt, akár mint ahogy kissé, bár nem tudom mennyire, cinikusan intézménynek, különösen hamar elromló intézménynek nevezni, és itt nem a degradáló felhangra gondolok, persze gondolhatnék arra is, sőt ebben a helyzetben talán épp, hogy helye van, a nemrégiben általunk is kitárgyalt eufemizmusok használatának, tekintve, hogy egyeseket érzékenyen érinthet, ezzel pedig nem azt mondom, vagy legalábbis nem szándékozom olyasmire utalni, hogy ne lenne igaz, a maga egyszerű valójában, mindazonáltal a dolgok lényegét kifejthetjük szabatosan és kevésbé szabatosan is, mindkettő lehet persze kifinomult, de ez a leegyszerűsített lényegretérés nem biztos, hogy a legkívánatosabb ebben a helyzetben, de visszatérve, itt nem a negatív, degradáló felhangra gondolok, hanem a dolog jellegéből adódó, hogy így fejezzem ki neked a dolgot, tehát ebből a megfoghatatlan jellegéből adódó ártatlanságára, ami adódhat több dologból, de most nem ennek a kifejtése van terítéken.
De hogy akkor a kérdésre én is rátérjek, jobban mondva a válaszra, szerintem sincs értelme a család egységét, ahogy GG is elmondta, már csak, bár nem tudom végül erre gondolt-e, tehát már csak tartósságából adódóan sem megbontani, nem feltétlen barátnő, de semmi miatt sem, különösen, és ezt szeretném kifejezetten hangsúlyozni, tehát különösen, hogy miként korábban is ki lett fejtve, ez a barátnő-dolog, nem a tartósabb dolgok, hogy magamat ismételjem, egyike. Természetesen nem azt javaslom, hogy engedd el, mert az a legrosszabb amit tenni lehet, ez a fajta elengedő hozzáállás, a végérvényes elsilányulás megvalósulása és saját magunk okozta kiskorúságunkba való beletörődésünk végső formája, tehát, hogy leegyszerűsítsem: mindenképpen ellenjavalt, viszont, ha te magad úgy érzed, hogy, bár erre alapozni nos, szépen szólva is könnyelműség, a kapcsolat tartós volna, talán megér egy esélyt, költözést, fáradozást és talán jó vége lesz, mindazonáltal a család belerángatása és esetleges szétzilálása, vagy pedig a te meghasonlásod ezáltal vagy ennek eredményeképpen simán előfordulhat, jobb volna elkerülni. Sokkal jobb, ha a család megmarad sajátos „bázis” és erre tényleg nem tudtam jobb szót, vagy talán az „utolsó menedék” jobb volna, tehát ebben a méltán magasztos és becsülendő utolsó mentsvár szerepében.

GG

Igen, jellegéből adódóan itt az emberek nagyszázaléka eufemizmust használ, amely annak tudható be, hogy nem akarják a másik felet megsérteni azzal, hogy esetleg, azaz minden bizonnyal degradáló kifejezést alkalmazzanak, főképpen a nőre nézve, mert hát ugye tudjuk, hogy manapság mennyire érzékeny téma az ilyesmi, de tudod, én pontosan emiatt alkalmaztam az “intézmény” és a “eldobható műanyag szemét” kifejezést, mert itt az általános társadalmi attitűdöt, avagy úgyis mondhatnám: magatartást akartam megmutatni, mert azt ugye, mint már régebben kifejtettük egy még akkor erre alkalmas szobában (persze azóta nyitottak már egy második ilyet is, amely funkcióját tekintve azonos az előzőjével, amelynek köszönhetően a régi inaktívvá is vált, persze ez várható volt, mert hát amúgy is csak mi irkáltunk oda, és a többiek feltehetően azóta is némítva tartják, mint ahogyan mi a többit), hogy a mai kor embere fogyasztói morállal áll a kapcsolati kérdésekhez, ezért is lehetett az ún. “járás” a kisházasság, azaz minden funkcióját, lényegét, szabályát tartalmazza az eredeti házasságnak, csak éppen nem vagy jogilag senkihez sem kötve, így akkor lépsz ki belőle, amikor csak akarsz (azt hiszem, ezzel a gondolat menettel indítottuk az ottani értekezést).
A családdal kapcsolatban meg természetesen erre akartam kilyukadni, hogy a család intézményét (csak hogy itt is használjuk már akkor ezt a kifejezést, és ne érezze már magát egyik nő se degradálva vagy kirekesztve, avagy kirekesztve, és így degradálva, ezáltal elnyomva, avagy elnyomva és így kirekesztve stb. nem lovalom bele magamat, mert nem lesz jó vége a dolognak) nem a legjobb ötlet megbontani, mert az egy folyamatos – és azt hiszem meglelted a legmegfelelőbb fogalmat a maga megfellebbezhetetlenségében – bázist nyújt az emebr számára, tehát ha elmegy a csajjal, és esetleg beüt a szar (ami nem egy ritka dolog, muszáj ezt kimondani, mert szinte mindennapos, és ha felkészületlenül éri az embert, akkor egy ilyen lépés után lelkileg tönkremehet, mert ugye ami nem öl meg, abba még ugyanúgy belerokkanhatsz by: Puzsér), akkor van egy hely, ahová mindig visszamehetsz, nem hullasz ki a szociális hálóból, nem leszel csöves hajléktalan, mert ugye az ilyen emberek nagyrésze pont emiatt kerül utcára, hogy nem volt meg a megfelelő hálója, nem volt jó pók az élet során, és nem szőtte jól meg a kapcsolatait, így mikor leomlott a szar, akkor magával rántotta a fekália a mélybe, ahol minél több időt tölt, annál jobban fogja megszokni a szar szagot, és ha már megszokta, na akkor esély nincs arra, hogy valaha is felemeld onnan (óva intek attól ismételten mindenkit, hogy elfeledkezzen a metaforikus értelmezéstől).

HG

Mondandód első feléhez hozzáfűznék még annyit, hogy igen, az bizonyos, hogy ezt a posztmodern, mint egyértelmű velejáró műveli az emberekkel, mármint ezt a fajta, eleufemizálódást, hogy helyben kellejen megint szavakat képezni, (ezzel nincs is gond, végső soron azt csinálok amit akarok #posztmodern) de azért az a tény sem elhanyagolható, természetesen szem előtt tartva azt a másikat, hogy ez nem feltétlen ok, vagy eredmény, csak simán következmény, mindenféle, akár eufemizmusra is méltó jelző nélkül, ha érted mire mondom, tehát nem elhanyagolható emellett az sem, hogy a mindeközben, szóval eközben a nyilvánvaló elzüllés közben, minthogy már a nyelv sem jelent semmit és a szöveg nem tud már kifejezni semmit, akár efféle különösen undorító nyelvi-infláció, a szavak kiesnek jelentésükből, túl sok és túl semmilyen lesz belőlük (ezért is tehetem meg, hogy csak úgy per szavakat képzek), szóval mindeközben az ember mégis fent marad, DE és ezt különösen ki akarom emelni, folyamatosan alkalmazkodik saját maga alkotta rendszeréhez, ami felett már az irányítást régen elvesztette (belegondolva pont olyan alkalmazkodást végez, mint mi magunk végeztünk a szobákkal kapcsolatban #posztmodernszobák) és ebbe döngölődik (#szóképzés) bele egyre jobban, aminek, és igazából ez lett volna a fő gondolat, mert minden, és ezalatt tényleg mindenre kell gondolni, minden egyes apró tényezőre, amiről nem is gondolnánk, hogy ilyesmihez köze lehet, egyszóval minden ellen indul majd egy ellen-minden (#szóképzés), így indult ez az ellen-eleufemizálódás is (ok, ez már durva, én is érzem) amit szemlátomást meglehetős lelkesedéssel végzel és amit magamban, meg most nyilvánosan is, csak szembeköpés-mániának nevezek, amikor már arra megy ki a játék, az lett a divat, hogy ha már az egyik oldal mindent túleufemizál akkor mi pedig direkt aluleufemizáljuk, mondhatni belerondítunk, eldurvítjuk, elerőszakosítjuk, ami szintén nem fog eredményre vezetni, ahogy semmi ilyen nem vezetett soha eredményre, aminek, egyszóval ilyen kilátástalan vége lesz. A család nekem mindig is szent dolog volt, hangozzék ez a kifejezés bármilyen furcsán is tőlem, de lényegében erről van szó és erről kell beszélni, és, hogy ennek kapcsán akkor a saját, személyes példáktól elvonatkoztassak azt kell, előző mondatomat ide megidézve mondanom, hogy mindenkinek és itt tényleg mindenkire kell gondolni, rendelkeznie kell egy saját értékítélettel, ami nem ama végérvényesen elsilányult és a maga primitív formájában még inkább, minthogy tehetetlen, tehát még inkább elkorcsosult csordaszellem egyöntetű és mindenki által egy kicsit hozzájárult eszméjével azonos, hanem saját, egyedi rendszerrel rendelkezik és ebben kell megítélni, hogy mi való előrébb; család, vagy csaj, és ha az ember ezt eldönti akkor igazából már túl nagy baja nem lehet, mert, mint ahogy legutóbb kifejtettük, legalábbis, ahogy én mondtam, nem tudom te miként viszonyultál hozzá mert mintha semmibe sem becsülném, persze nem így van, elfelejtettem, tehát legutóbbra visszautalva, a döntésképtelenség az, ami a leginkább ellehetetleníthet mindent, és elválaszthat embert minden mástól, családtól barátoktól, barátnőktől, ha megvan a döntés, abban vagy hiba van vagy nincs, de az egyik helyrehozható, a másik pedig, még ha ettől függetlenül nem megy véletlen minden tönkre (csajok, fura népség), mindenképpen kielégítő lesz, még ha esetleg negatív is, az idő, ami megjegyzem szintén emberi találmány, de erről is beszéltünk már, tehát még ha negatív is, az idő majd megoldja.

GG

Így van, és tudod ebben az a borzalmas, hogy ez az újfajta szóképzés elvitte egy elmebetegség határát átlépő szintre az embereket, mert példának okárét felhoznám azt az egyetemista csávót, aki írt egy cikket egy amerikai lapba, ami a legjobb doktori disszertációkat szokta közölni (persze nem csak azt), s ez a cikk tele volt általa kreált, tudományosnak hangzó szavak tömkelegével, sőt, az egész írásnak tulajdonképpen semmi, de tényleg semmi értelme nem volt, ennek ellenére lehozták és dicsérték rengeteg helyen, aztán meg a csávó bevallotta, hogy amúgy ezt csak azért csinálta, hogy bebizonyítsa, mennyire nem ér már semmit az egész, mert minden szart lehoznak, de ne úgy értsd, hogy csak azért, mert nem értették, de gondolták jól hangzik, és nem akarnak hülyének tűnni (bár ez is felettébb kínos, mikor egy doktori disszertációkkal foglalkozó lap ennyire félresiklik), hanem azért, mert TÉNYLEG minden fost lehoznak, ugyanis egy másik hasonló kaliberű újságba meg írt egy cikket egy másik egyetemista arról, hogy a testépítés kirekesztő a zsírral szemben, ezért szükség lenne maradéktalanul zsír alapú testépítésre is, na és azt hiszed, hogy ezt a baromságot TÉNYLEG senki nem veszi komolyan, pedig de, és nem hogy komolyan vették, de még foglalkoztak is külön a témával, hogy “hmm milyen igaz, szegény zsír mennyire kirekesztve érezheti magát a köcsög fehérje által”, hát na baszki, azt hiszem nem kell többet mondanom, tökéletesen látszik, mennyire tönkrement ez az egész, és egyszerűen nem érdemes itt már komolyan venni semmit sem, amit ezek mondanak, nem mintha eddig bármit is komolyan vettem volna, de ezek után még inkább nem fogok, és mégbiztosabb lehetek benne, hogy na ez kérem lealjasodás, és ez lesz az, amiben én soha nem fogok részt venni, mert tudod, azért érdemes ezt megvizsgálni, hogy a szavak jelentésének elvételéből milyen szemléletmód következhet még, mert például a természettudományokat nem tudod szakszavak nélkül vizsgálni, azokat ha nem ismered, akkor elveszel, ha pedig mást használsz helyettük, akkor máris elveszíted a tudományos hitelességedet, na és tudod mi a gáz? hogy ezeket elkezdték lefasisztázni, érted? a biológusok szerintük fasiszták, mert a születési nemekről merészelnek pofázni, noha egy biológus is elismeri, hogy van olyan (kevesebb, mint a népesség egy százaléka), mikor egy személy férfi testbe született nő, és jelenleg csak műtéttel lehet az ilyenen segíteni, de ezt leszarják, mert fasiszta és kész (nincsenek ugye tisztában a fasiszta szónak a jelentésével, plusz mindegy is nekik igazából szerintem, náci-fasiszta nekik egy kutya), és mert nem fogadják el a társadalmi nemeket, amiknek ugye szépen létre is hozták a saját tudományukat (gener-studies).
Egyébként az “aluleufemizálás”-al szerintem te is új szót alkottál, de itt van kontextusa, és értjük, hogy mire használtad ezt a kifejezést, és ha már erre rátértem, had ragadjam meg az alkalmat, és engedtessék meg nekem elmondani, hogy szerintem nem volt az azért annyira direktbe aluleufemizált, itt egy konkrét tényt írtam le, amin nem szépítettem, vagy durvítottam, persze tudom, hogy feltétlenül nem is az enyémre céloztál, csak hát leírom, hogy nofene azért mégse tévessze össze senki a dolgot.
A család pedig természetes, hogy szent dolog, egy olyan alapkő, amit egyszerűen nem kérdőjelezünk meg, mert mindig is értettük és tudjuk, tapasztaljuk (még ha nem is mindenki) a hasznosságát, és azért az idő véleményem szerint nem helyrehozza, hanem elmélyíti a sebeket, legalábbis ha el vannak hanyagolva, ugyanis bizonyos idő után egyszerűen nem tudsz megfelelő beszélgetési témát sem találni a rokonoddal, és én ezt is rendszeresen tapasztalom, hogy az évenkénti találkozásokkor igazán nem tudnak olyan kérdést feltenni nekem, ami ne általános lenne (vannak néhány emlékfoszlányuk arról, hogy pontosan miket is csináltam a legutóbb, mikor beszélgettünk, aztán nagyából arra rákérdeznek, és itt például már olyan is van, mikor olyanra kérdeznek, ami már réééges régen elmúlt vagy megváltozott, csak hát ez ugrott be nekik), és az a gáz, hogy én is így vagyok ezzel, ilyenkor pedig kialakul az, hogy mindketten azért szükségét érezzük, hogy a másikkal valamilyen szinten tartsuk a kapcsolatot (elvégre rokonok vagyunk, s még csak nem is távoli), de közben semmit nem tudunk már rég a másikról, és nem is akar már senki időt szánni úgy tűnik arra, hogy ez változzon, így minden találkozáskor marad egyfajta kínos csend, ami még a felszínes beszélgetéseken is áttörik, még azon is, ha pont van egy közös élményünk, ami legyen akár egy film, vagy bármi, mert már elidegenedtünk egymástól, és így minden találkozáshoz a fájdalom is társul, mert mindig mindenkiben felrémlik, hogy “miért ilyen ritkán találkozunk”, és a válasz az, hogy azért, mert amíg az óránkra pillantunk, az idő alatt a másik már egy újabb fordulatán van túl az életének, amiből a másik ismét kimaradt, egyik egy temetésről, másik ballagásról, esetleg születésről, de egy biztos, hogy a régi évek emlékei hamisan szépek maradtak, ezért örökké keresni fogjuk a másikat, de sosem találjuk meg.

HG

Fodor Ákos írt egyszer egy remek haikut, amit most saját magam keltette posztmodernségemből fakadóan nem küldök el az idézetek szobába, csak hivatkozok rá; ez a bizonyos haiku arról szólt, hogy a hazugságban egy dolog nagyon lényeges, hogy te magad ne hidd el, és ez az ahol az emberek visszafordíthatatlanul rossz útra tértek és már tényleg semmi esély nincs arra, hogy ebből a kórságból valamiképpen, még utolsó isteni megbocsátásként sem kigyógyuljanak, mert ez mindent érint, minden és örökre elveszett ezáltal, hogy az egykoron postamester most lócsiszár Bernhardot idézzem, mert, ezzel a „lesbőltámadással” nyerni könnyű és maradandó volt, olyan, amit korábban soha meg nem tapasztalhatott az ember, és főként a Magyar, de ez egy másik téma, mert az idők során valamit elérni, mindig csak nagyon nehezen, hatalmas erőfeszítéssel lehetett (és most mi is, miközben ezt a beszélgetést folytatjuk, beletesszük az eszünket, végiggondoljuk és kifejtjük ahogy telik, a részletek fölött nem elsuhanva, vagy azokat figyelmen kívül hagyva és egy alávaló általánosítással elintézve, hanem annak rendje és módja szerint) de most, ez már nem lehetséges, ez az aranykor, bármennyire is tiltakozunk itt ez ellen mi, vagy akár bárki más, minthogy szemek vagyunk a sivatagban, cseppek az óceánban, mi itt már nem rúgunk labdába, még ha oly megállíthatatlan mondatokkal is próbálkozunk, mint a Direktor, az a bizonyos Direktor, nekünk ebben már nincs szavunk, erre az egészre egy másféle, merőben az eddigiektől eltérő megoldás kell, tekintve a probléma egyedi, az eddigiektől merőben eltérő mivoltát és szemelőtt tartva a tényt, hogy ma már ez jelenti az emberséget, ma már akkor vagy ember, ha lesből támadsz és úgy marsz és mindent megszerzel, mert ez az ember, és ezért féli az ember annyira a robotot, ami kiirthatja, mert az emberi problémára nem működik a kutyaharapást szőrével, eddig működött, még most is működni látszik, de szerintem nem fog működni, túl okos lett, és ebben a hatalmas okosságában végül aztán elhülyült, teljesen és visszafordíthatatlanul, ha pedig ezt a hazugságot, amit az emberiség magának gyártott, és ami afféle örök-és-globális-élethazugság (hogy megint képezzek egy kicsit, vagy fokozzak, ha úgy tetszik), mint definíció, szerintem ráillik, végül elhiszi, mármint úgy értem, hogy mindenki elhiszi, mert szerencsére – de kinek a szerencséjére – vagyunk még egy páran akik ezt nem hitték el, és természetesen csak hitről beszélhetünk nem másról mert erről szól ez a kor, amit az ember elhisz, az igazsággá változik, és így csinált az ember a hazugságból igazságot, az igazi, erkölcsi-alkímia, nem kell már Bölcsek Köve, vagy egyéb, miért is kéne, hisz amit így teremtünk: örök érvényű.
Innen tovább pedig már alig hiszem, hogy lenne mint mondani, mert, ahogy te is írtad, az emberek nincsenek tisztában a szavak jelentésével, de a legrosszabb, hogy nincs is szükségük rá; korábbi értekezéseink egyikében érintettünk egy témát, ahol azt hoztam fel, hogy minden csak azért alakult ki, jött létre mert szükség volt rá, de akkor még nem beszéltünk arról, pedig kellett volna, de talán jobb is így, ebbe a kontextusba jobban stimmel, hogy ugyanakkor ennek a fordítottja is igaz, miként a nehezen megszerzett nyelvtudás is megkopik ha az ember nem használja, úgy ezek az egyetemes kifejezések, amik egykor még jelentettek valamit, amikért, vagy amelyek alatt ezrek mozdultak meg vagy gyilkoltak, már nem jelentenek semmit és így vizsgálva, így nézve a dolgokat ment csak igazán kárba, pocsékba az a sok élet a nagy háborúkban, hogy az eszme, mindegy, hogy a győzelem függvényében a jó, vagy a rossz jelzőt kapták, teljesen elvesztek és átadták helyüket valami másnak, ami nem az, hogy nem méltó, de már nem is találok rendes kifejezést rá, hogy leírjam, mennyire mesze is van mindentől, aminek azon véres úton kiérdemelt helyüket átadták.
Az időről mindig is szívesen tanácskoztam, mert sok mindentől függ, talán a kedvencem az ember találmányai közül (ami mellett azért megjegyzem ott van a tárkonyos vadraguleves is, szóval tényleg nem akármiről van itt szó); annyival egyet kell értenem, hogy a sebek elmélyítése nem áll távol tőle, de átfogalmaznám, azt mondom, hogy az idő Súlyosbítja azt ami amúgy is, de ez egy kicsit negatív, tekintve, hogy például az együtt eltöltött idő, ha például boldog, vagy kevésbé az, de mindenképpen hatványozódni fog, és itt jön be a matematika, bár ez már csak saját kedvtelés ugyanakkor nem tagadhatjuk le, hogy ide stimmel: ha az ember együtt tölti az idejét másokkal, egy idő után vagy így vagy úgy, de az ellentéteik megszűnnek, ez persze adódhat bármiből ezt most nem fejtem ki, mert kezdek kicsit elálmosodni, de erről van szó és, hogy a matekot is hozzá kapcsoljam; még ha negatívként is indul az időtöltés, az idő „súlyosbító” hatása folytán hatványozódni fog és ez, tarthat a végtelenségig is, de sajnos, vagy nem sajnos persze, esetünkben talán éppen, hogy nem-sajnos, az emberi tényező ezt a végtelenséget korlátozza, és ezzel dolgozik az idő, ezzel oldja meg a problémákat, a halálraítélt kapcsolatokat (táv és egyéb kapcsolatok, hogy közben Vörös Démonnak is reagáljak valamicskét, az idő kikezdi az összes ilyen kapcsolatot tehát, nem menekülhet előle semmi) még jobban megnehezíti, közeli kapcsolatokat, és mondom: függetlenül attól milyen baráti az a kapcsolat, még közelebb fog hozni, teljesen közel, „egybeestetni” nem képes természetesen, az lenne ám a katasztrófa, de a dolgokat vagy így, vagy úgy megoldja és ez a lényeg: a történés, hogy történjen valami és ne csak legyen a semmi, folyamatosan, egy nem-megbeszélt problémaként, egy el nem döntött vitaként, hanem oldódjon meg, jussunk egyről a háromra mert egyébként megyünk a végtelenbe és ezzel óhajtok kicsit az emberség még megmaradt egyetlen kapaszkódójának hálával adózni, hogy „nem végtelen” (csak végérvényes).
Címke , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.
Gallen Gábor

Gallen Gábor bemutatkozása

gallen.gabor@kszpe.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük