Értekezés #01 | Eufemizmusok

Mivel a teljes szöveg egy Discordon lefolytatott párbeszéd, minden egyes része válasz, esetleg olyan dolgokra is amiket nem mi ketten érintettünk vagy vetettünk fel, így az esetlegesen nem odaillő közbevetések (“Ahogy te is mondtad…” – még ha nem is mondta sehol) nem értelmetlenek, csupán így, kontextusukból kiragadva érthetetlenek.

GG


Tanácsot szeretnék kérni a következő ügyben: A modern struktúrákba öltöztetett, posztmodern eufemizmusok szerepével kapcsolatban azon gondolkoztam, hogy az ilyen formájú lealjasodás (kiestem, de ez úgyis elkerülhetetlen lett volna) vajon metafizikai szintre emelhető-e, és vajon beszélhetünk-e elkorcsosult istenítéletről vagy csak annak látszatáról, mikor megemlítik a szépítő kifejezését például a buzeránsnak, hogy véletlenül se sértődjön meg senki, mindezt “safe space” zónává alakítva át vagy éppenséggel pont fordítva van a dolog; itt születik meg az a korszak, mikor mindennemű elgondolást, ami visszaüt a metafizikára, azt el kell hagyni, nem szabad erőltetni, mondhatjuk hogy törött balta nyele, vagy hogy is van pontosan a mondás?, nem tudom, de  a lényeget nem ez fogja megképezni, hanem pontosan maga az eufemizmus, amit mindenre lehet lassan már használni, ami egyébként véleményem szerint cenzúrázza a nyelvet és minden bizonnyal sokan vannak még ezen az állásponton, de ugye itt, most a kérdés a metafizikai dimenzió ugye, és hogyha az megvan, akkor az vajon megfellebbezhetetlenségében lebeg-e, viszonya vitathatatlan-e ezzel a dimenzióval vagy esetleg elképzelhető a fellebbezés, hogy másodfokon tárgyalhassuk a végérvényes kiüresedést, és ilyesformán a lealjasodott valóságot tehát, amely jelen van ott, meg ott, meg egy kicsi a szájad szélén is csücsül, na és pontosan erről szól ez az egész, már csak a valóság fraktálban elhelyezkedő helyzetét kell igazolni valamilyen módon – ugye a tanácsot is ebben kérem – , továbbá értelmezni kéne, hogy itt nem csak egy felesleges megtestesült erkölcsprédikátor hazug szerepébe bújtunk, vagy ténylegesen egy komoly vizsgálódási tárgyba ütköztünk, ahol akár még a Tabula Smaragdina is fontos szerepet kaphat, mert amiben az benne van, az a legordenárébb teremtések egyike, noha éppen ellenkezőjét tette a hazugság hagymáznak amit az emberiség vall önmagának.

HG


Ahogy kezdted, és ez velem kicsit azt sejteti, hogy már magad is tisztában vagy a válasszal, a kérdés velejét a struktúrákban kellene, vagy volna ildomos keresni, már csak azért is, mert minthogy az a bizonyos strukturalizmus, amit kifejtettél, és mint úgynevezett, a pszichológiától már régen különvált, efféle „posztstrukturalizmus” -ról van szó, a helyzet, és úgy általában a helyzetek, természetesen, mivel a kifejezés semmiképpen, még ha útközben el-el is hagyta eredeti 1940-es évekbeli mivoltát, nem távolítható el a pszichológiától, és természetesen amint erre rájött a modern kor, megképezve a „poszt” jelzőt elébe, egyből magáévá is tette, az eufemizálás már csak belekeveredett a dologba, mint valami ártatlan és magát teljesen másként definiáló dolog, minek használói a legkifejezettebben elszeparálják magukat annak modern változatától és mindenféle velejárójától, használatától meg aztán különösen, de, és kénytelen leszek megint a lealjasodás határát súrolva evidenciákról beszélni; maga az eufemizmus, mint dolog, nem ebből fakad és csak itt, szigorúan csak ezen a ponton beszélhetünk a metafizikáról, amikor is a dolgot, tehát itt, most ezt a fajta, a körülmények jobb színben való, hogy jogosan-e vagy nem, nem is lényeges, feltűntetését elkerülhetetlenül megnevező részhez érünk.


Ami a legfontosabb része és amit talán saját mondatomban való elveszésem okán kifelejtettem nem más, mint az erkölcsprédikalizmus, amely szót kénytelen voltam most helyben képezni, merthogy, és mivel itt is megint emberekről van szó, és magáról a szóról, vagy persze adott esetben a mondatról és annak alkotásáról, a jóindulatról, az eleganciáról, ahogy valami ilyesmit, adott esetben egy erkölcsi szöveget átadunk, mert erről szól ez már manapság, noha jelenlegi állapota nem kifejezetten közkedvelt, bár ha a közt itt a többségre értjük, akkor sajnos kénytelen vagyok tévedést megállapítani magam részéről, mert a többség, ez a sajnálatos módon elsilányult többség, mint valami hihetetlenül érdektelen publikuma egy régen elfeledett kor cirkuszának már, és egyöntetűen képzi ezt a többséget, és mint ilyen, jellegéből adódóan érdektelen mindenféle újra, mindenre, ami valahogy nemes lehetne, ezért aztán ezekbe az eufemizmusokba menekül, amiket mi, és ki kell emelnem, hogy akkor itt most a kisebbségről van szó, a korábban említett „többség” afféle ellenforradalmárainak gyülekezetéről, akik még mindig érdekeltek ilyesmiben, és akik, tehát az ilyesmit, mármint ezeket a végtelen tanácstalanságban képzett álom-kifejezéseket mint metafizikai állapot értékeljük.

GG


Értem, tehát akkor szerinted (is) itt tapintható meg rajtuk a metafizika, holott végérvényesen elzárkóznak annak minden formájától; ezek az erkölcsi prédikátorok jelentésmódosításba kezdtek és mindezt azért, mert mutatni akarnak egy utat, fel akarják venni a vátesz szerepet csak elfeledkeztek arról, hogy a tett előtt gondolat van, márpedig ők előbb cselekedtek mint gondolkodtak és így jutottunk a lealjasodott valóság-képzet megtestesüléséhez, amit mind-mind a politikai korrektség váltott ki, ami meg egyenes ágon lekövetkeztethető a többi eszmei áramlat elszélsőségesedésének sértettjeiből – a zsidókból, cigányokból, homoszexuálisokból, transzexuálisokból, meg az LMBTQI többi tagjából, amelyek bár posztmodern találmányok, de mind erre vezethetők vissza -, és ilyesmi módon radikaizálódik a harmadik nagy eszme a többi kettő – szabadság, testvériség – mellett, viszont itt akkor mégis újról van szó, elvégre emezt jelölik ki progresszívnek, noha persze lehet, hogy nem egyfajta progresszivitásról szól a dolog, hanem a kultúra eluralásáról, hogy így jussanak hozzá mindenhez, amihez pedig hozzájutnak majd, azt megrontsák, márpedig ők aztán mindent meg akarnak szerezni, hogy így menjen a teljes győzelemig – néha suttyomban, néha finoman, néha durván, néha brutálisan -, amelynek köszönhetően eluralják a Földet, és ez nem egy összeesküvéselméletféleség akar lenni, mert elég csak körül nézni a világban; ez van körülöttünk, azt mondom nem szabad félvállról vennünk a dolgot, és igenis meg kell említeni ennek jelentőségét még mielőtt rátérünk a dimenziókra, melyek persze itt is vannak akkor már: első az, amikor még az ember majdhogynem állatias, mert képtelen mások vezetése nélkül gondolkodni, majd mikor kilábal a saját maga okozta kiskorúságából (nem a korszakbeli felvilágosodásról van itt természetesen feltétlenül szó), megjelenik a második dimenzó, és ezen túl van a harmadik, ami már metafizikai, mert érzékszerveinkkel nem tapasztalható.

HG


Jó is, hogy felhoztad, mondjuk már a kérdésben is ott volt az elején csak kicsit elvesztem a részletekben, de akkor most erre is kitérek: A létromlás és annak progresszivitási viszonyai, ezek mind új dolgok, ez talán furcsán hangzik, de annak tekintetében, hogy mi az amit újnak nevezünk, egy találmányt?, egy felfedezést?, adott esetben bármilyen alkotást?, tehát ez kettős, párhuzamos létezés, lét-pár, hogy megint szóképzésbe kezdjek, szintén új dolgok, csak régről eredeztethetők, vagy, amennyiben az ilyesmit nem fogadjuk el; csupán régre vezethetők vissza és az okai, melyeknek feltétlen vizsgálatát javaslom a kérdés kapcsán, minden esetben, zajljon bármily brutálisan is az a bizonyos harc, mi, akik nem tartjuk magunkat ezen áltaunk említett erkölcsi prédikátorok közé, egyetlen fegyverünk, mint ellenállásra alkalmas, afféle védőfal: a részletek, ott lakik az ördög is, ahogy mondani szokás, de vizsgáljuk csak meg akkor ennek a kijelentésnek az igazi értelmét; ha minket, a nemeseket, akik, valljuk be kicsit pátosziasítva, magunkat lennebb pozícionáljuk azoknál, akik a részletek felett bambán vagy érdektelenül elsiklanak és, hogy visszatérjek korábbi cirkusz-publikum példámhoz, már csak ez a részletekben lakozó ördög menthet meg, de vajon, és itt van az igazi értelem, vajon ez az ördög, nem-e egy isten valójában, aki mint egyfajta színész, egy modern-mátyás, ha érted mire gondolok, és mint éber védelmező ezekbe részletekbe számunkra egyre mélyebb belelátást biztosít és ezzel világosít fel, hogy a kérdésedre is válaszoljak közben, tehát mint kedvező fordulat tekinthetünk erre és nem kell ezt elidegenítőnek találnunk, és ezt a fajta le-pozícionálást is inkább előnynek kell felfogni, mert egyébként totális és teljes végérvényességében meg-nem dönthető vereséget szenvedünk.

GG


Ha viszont tényleg erről van szó, akkor kettő fajta út van kijelölve számunkra; az egyik a direkt morál, a másik pedig a rossz lelkiismeret, amiről már a közelmúltban is beszéltem itt, ezen a szerveren, csak éppenséggel másik szobában, de azt már meg nem mondom, hogy melyikben lehetett, így röviden és tömören, mégis a lényeget összefoglalva a következőről van itt tulajdonképpen szó: a direkt morál a lázadó, a rossz lelkiismeretű a behódoló, hiszen, mint Hamvas Béla is mondta: #idézetek (1) , persze neki sem lehet százszázalékosan igazat adni, csupán abba kell belegondolni, hogy vajon melyikkel járunk jobban, ha a behódolás művészetében hiszünk, mert ugye ez elkerülhetetlen az élet folyamán, elvégre mindig valahol egy minimálisat megteszünk (mert az intakt az műveletlen, a művelt az korrupt, az előbbi előtt a műveltséget kell letagadni, az utóbbi előtt pedig azt kell megjátszani), ami probléma ugyan nem is lenne, de fokozatosan veszít így az ember saját személyiségéből, amelyet ha mégis megtart: a lázadó szellembe vész el, és akkor #idézetek (2).

HG


Úgy érzem elkerülhetetlenül közeledünk Timóteusz Katatiki és Gyugyu esetéhez, amely témában már azt hiszem értekeztünk egyszer, talán éppen az erkölcsi szobában, na mindegy, lénygében itt is erről beszélünk, csak a “jó-rossz”-tengelyen, ami persze, nem mint elutasítandó megközelítés jelenik meg részemről, inkább mint efféle primitív feszegetése a dolgoknak, de végülis eredményre vezethet, tehát lássuk mit érünk el vele: Az elfogadás propagálása szerintem nem jelenti szükségszerűen a személyiségből való vesztést és esetleges identitásválságot vagy veszteglést ezen veszteségek között, csupán egy másik típusú ítélkezés, ami ugyan úgy, mint ahogy te is, végtelen, de bizonyára tudatosan cinikus, poszt-PC-ségtől hajtva megjegyezted; “értékelendő és tolerálandó”, ha erre éppen szükség van, mert valljuk be, ilyesmire gyakran van szükség, és minthogy sikerült a kérdést a való élet meglehetősen ember-közeli vizeire vezetni, megemlítem, hogy jómagam és bizonyára te is, meg úgy általánosságban mindenki baráti társaságában van olyan személyiség, aki nagyon nehezen tud nemet mondani, legyen szó bármiről, te csak ülsz és nézed ahogy történnek vele a dolgok, mint valami furcsa egyvelege sorsnak és sorsszerűségnek, amely kettőt aztán tényleg a legjobb egymástól lehetőleg a legtávolabbi ponton elhelyezni a beszélgetés elkezdése előtt, mert míg az egyik van, a másik csak úgy tűnik, mint ha lenne, ezzel persze nem azt mondom, hogy az egyik hamis, a másik pedig nem, csupán haszonbéli különbséget orrontok és ez jelenti az elfogadást, amikor elfogadod, hogy valami már csak valamilyen, akkor igazából nem beletörődsz, hanem folytatod az eddigieket, csupán, talán pont éppen amiatt amilyen is az a bizonyos tényező vagy esemény, már te magad is részednek érzed, befogadod és feldolgozod, ilyenformán nem vesztesz a személyiségedből, hanem inkább egyre gazdagodsz.

GG


És akkor ebből következik, hogy amit önálló személyiségednek hiszel, az valójában közel sem az, mert a valóságban ott lapul, hogy mindentől befolyásolva vagy, egyszerűen nem tudsz független maradni, és ilyesformán a személyiséged mindig is torzulni fog (vagy gazdagodni, bár ezen lehetne vitatkozni, viszont ez inkább esetfüggő), így tulajdonképpen ki vagy vetve a világnak, és aki nem rendelkezik megfelelő védekező mechanizmussal és szelektálási képességei nem éppen a legjobbak, azt hamar bedarálják és része lesz ő is a tömegnek, amit jelenleg a marketing vezényel  (egy-két-há), így pedig eljutunk a teljes győzelemig, legalábbis ezeknek az újfajta erkölcsi prédikátoroknak a győzelméig, mert minden módon irányítás alá vonják a gyenge akaratú embert, de hát ha még erős is az akaratod, akkor is korlátolt maradsz, mert rugalmasságodat elveszíted, így szintén könnyedén győzelmet aratnak feletted, mert elveszted a haladásban való hited, ami végzetes.
Címke , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.
Gallen Gábor

Gallen Gábor bemutatkozása

gallen.gabor@kszpe.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük