Mostani cikkemben nem a korábbi kettő során említett egyik „na majd legközelebb” -jelölte témával foglalkozom, hanem egy teljesen újjal, mégpedig egy hozzám elég közel állóval; a „Miért kell bele születni, miért nem elég csak lenni ahhoz, hogy különleges legyél?”-lel.
Egy nemrégiben hallott gondolatra csatlakozom rá, hogy pontosan ki tudjam fejteni a lényeget és egyfajta állást is foglaljak, nem egészen mellette vagy valamelyik oldalán, inkább vele párhuzamosan, mindenesetre szeretném elindítani a gondolatot, mint inspiráció, hogy azt ne mondjam: gondolat-indító.
Nos, ez a bizonyos megközelítés nagyjából azt tartalmazta, mint a címben említett két film-széria legnagyobb problémája, hogy egy ponton – vagy például a Harry Potterben már a legelején – kiderült, sajnos, az általuk megteremtett világban nem terem mindenkinek babér és nem lehet mindenki főhős, vagy varázsló, csak és kizárólag, ha annak születik.
Mindenki emlékszik a Star Wars – Baljós árnyak; sokak szerint az egyik legrosszabb, de mindenképpen egy cikket majdan megérő részének arra a pontjára, mikor Qui-Gon Jinn elmagyarázza a kis Anakin-nak, hogy mivel a vérében midikloriánok találhatóak stb…, amivel párhuzamosan a nézőnek kiderül, hogy ezek hihetetlen túltengése miatt Anakin elengedhetetlenül baromi különleges lesz, viszont ő maga, aki szeretne a történet része lenni, pedig bizonyára soha sem használ majd Jedi-erőt. Ezt a gondolatot kicsit továbbfűzve és a közélet tengelyére felfeszítve kaphatunk olyasmit is, ami akár a film fogyasztóinak/korosztályának és az ő káros, vagy egyfajta posztmodern hazugságban való nevelésének okát jelentheti, ezzel pedig el is érkeztünk az alaptételhez: Rossz, ha annak kell születni és nem lehet azzá válni?
A fikciós történetekben és úgy általában az ember alkotta történetekben rendre felfedezhető ez a fajta világ-alkotás; van egy különleges világ, – hogy pontosan mi adja ezt a különlegességet, igazából nem is számít, ha meg nem különleges akkor aztán végképp – amiben rendre előkerül egy kiváltságos réteg, ahova mindenki – többek között általában a főhősök, akikkel a néző is azonosulni szeretne, ami bizonyos filmeknél, melyeket előszeretettel emlegetünk „jók” címszó alatt, egyben maga a cél is – tartozni akar, mint egyfajta lealjasodott mennyországba, és az ide való elkeseredetten tartozni akarás adja az alap konfliktust, ami a fenti véleményt szülte. Rengeteg példa hozható fel, kettőt a címben megemlítettem, de például a nemrégiben kikerült és egy cikket a jövőben mindenképpen megérő Alita is ide sorolható, szem előtt tartva a tényt, hogy zsánerében elég erősen Star Wars és Harry Potter szagú, tehát bizonyos fokig rokon velük. Ugyanakkor ez a bizonyos kiváltságos réteg és különösen ez a különböző szintekre való rétegződés nem kifejezetten sci-fi és fantasy elemek; láttunk már ilyet az orosz realizmusban, kivált a romantikában – mint őse az egyik a másiknak, nyilvánvalóan hordozzák némely jellemzőit elődeiknek hogy tovább adják utódaiknak, ezért sem kategorizálható be a jelenség zsánerre vagy műfajra korlátozottan –, és mint alkotói eszköz bárhol előfordul, ami pedig azért van, mert még ha a művész erősen tagadja is, hogy művének bármely eleme a valóságból kiragadott volna, szándékán kívül akkor is átemelte, mégpedig mert a világ ami körül veszi és formálja: ilyen.
Egy kis kifejtés erejéig kitérek arra, hogy pontosan nem is számít az, milyen a világ igazából, az egyetlen ami lényeges, hogy mi milyennek észleljük, mert olyanformán fog hatni ránk, és annak ellenére, hogy a legtöbben, – különösen a ritka-egyedi ötletek során – igyekszünk mind inkább eltávolodni tőle, bizonyos fokig és néha rendkívüli módon, éppen a lényegét sikerül valamiképpen mégis visszaadnunk egy-egy mű során. Ez pedig csak annyit akar jelenteni, hogy legyen bármily földről elrugaszkodott is az ötlet, végül mindenképpen és kérlelhetetlenül a valóságot adja majd eredményül, ami szintén értelmezhető több szinten és természetesen a helyzet függvényében még sokkal több szinten. Például: a Szárnyas Fejvadász; rendkívüli kreativitás, tökéletes elrugaszkodás mindentől, ami mostani földi körülmény – funfact, hogy pont idén játszódik 😊 – és mégis a kíméletlen valóság, ami az úgy nevezett sorai közül elengedhetetlenül előszivárog nézése közben. Nem elhanyagolható, hogy ennél a filmnél – és természetesen az elsőhöz bőven méltó második részénél is – bizonyára ez volt a cél, nem hiába emlegetjük a „jók” között, ez pedig egy valóság, egy szint, amin értelmezhetjük. Vannak viszont az olyan filmek, ahol az ilyesmi valahogy nem sikerül, halad a történet, de még ha izgalmas is, a sok logikai buktató vagy egyéb kellemetlen amatőrségről árulkodó tényező miatt az igazi üzenet elhomályosodik, és ez is egy valóság, egy másik szint vagy szempont. Az ilyen filmnek nem az lesz az üzenete az esetek nagy részében, aminek szánták, ha egyáltalán szánták, de itt érezhető leginkább, hogy mennyire a valóság talaján járunk, mint emberek és mint alkotók.
Most, hogy sikeresen túltárgyaltam, miként hat a valóság a művészre, ideje megkörnyékezni a fő témát: „Miért kell olyannak születni?”.
Hát kérem, azt már tudjuk, hogy a világ vagy ilyen, vagy mi ilyennek fogjuk fel, ahol sajnos, vagy nem sajnos, olyan lesz az ember, amilyennek születik, és az olyan vagy ilyenségéből való kilábalásának vagy annak kötelességének esetleg vágyának érzete során mindenképpen találkozik majd a ténnyel: lehetetlen, és ezt nem konkrétan vagy kötelezően a képességekre értem, hanem mondjuk a gondolkodásmódra és mielőtt rátérnék a képességekre, ennek is adózom egy rövid bekezdéssel.
Az ember gondolkodása mindenképpen változik az őt körülvevő világ egyértelmű velejárójaként, de alapjaiban vagy szándékosan soha sem fog megváltozni. Ilyesmi csak úgy, direkt, nem előidézhető. Ezért is olyan felkavaróan bugyuták azok a jelenetek bizonyos filmekben, mikor a főhős nagy jelentőségűnek beállított helyzetben egyszer csak kijelenti, hogy „Érted megváltozom!” és aztán természetesen nem változik semmit, de jobb is így mert, ha változna az lenne csak a katasztrófa, viszont a film végére nézőként valahogy mégis meggyőződünk ezen változás valóságosságáról.
Van viszont valami, ami aztán tényleg nem fog egyről a kettőre jutni semmiképpen, mégpedig az előbb említett és egyébként ezen értekezés alaptételeként funkcionáló képességek. Mielőtt belefognék, hogy ez hányadán áll a Star Warssal és a Harry Potterrel kapcsolatban, vonok egy párhuzamot, hogy élesíthessem kicsit a bizonyára szépen lassan homályosodó képet arról, pontosan miről is akar szólni ez az egész: Mozart és Salieri. Az Amadeus című filmet mindenki látta és mint megkérdőjelezhetetlen kult-film, méltán van előkelő helyen a korábban általam kissé leminősített IMDB top listáján, amely minősítésre ismét rátennék egy lapáttal, hogy miért nincs ez a film sokkal fentebb, de a modern kor ízlésének mocskolása egy másik cikkben várható. Ennek a filmnek kapcsán beszélhetünk csak igazán olyasmiről, hogy képesség vagy kitartás, és hogy miként hat ez a kettő egymásra, versenyezhet-e valaha a kitartás a tehetséggel és így tovább. Nos a válasz egyértelművé válik a film végére: nem. Természetesen Salieri sokkal tovább él mint Mozart, de az ő nevét valamiképpen senki sem ismeri, ez már a film elején is nyilvánvalóvá válik, a végére pedig szépen, következetesen beledöngölődik, hogy így fejezzem ki a dolgot, a néző fejébe.
Ilyesformán áll ez a Jedikkel és a varázslókkal is, csak nem ennyire közvetlenül: mikor valaki varázslónak születik, vagy ne adj isten Jedinek – midikloriánok, stb […] – azt, mint mások a barna vagy éppen kék szemet tapasztalják, és a kényszeres vágyakozás az iránt, hogy mágus lehessen az ember, nem sokkal értelmesebb, mintha valaki az iránt vágyakozna, hogy barnáról kékre váltson a szeme színe. Ez utóbbira korunkban már számos megoldás létezik és nagyszerű, hogy létezik, mert ezzel lehet a legjobban szemléltetni, mi az igazi és mi a hamis: mikor valaki kék szemmel születik, az eredeti, hamisítatlan kék szem, nem tudom van-e értelme folytatni ezt a mondatot és leírni a pontos ellentétét, de ha valaki kikékítteti, akkor az, kérem, már nem ugyan az, és semmiképpen sem eredeti. Ez hát a nagy varázslat amögött, hogy miért is kell valamilyennek lenni ahhoz, hogy valamilyenek legyünk.
Átnyergelve arra, hogy esetleg egyeseket ez zavarhat; hát, mi sem természetesebb ennél az érzésnél, meg is nevezem: féltékenység. Ha valaki valami olyasmiből tud többet nálunk, amit mi a magunkénak érzünk, vagy magunkénak akarunk érezni, mindenképpen szemben találjuk magunkat ezzel a bizonyos – természetesen kellemetlen – érzéssel, és talán ez lehet az, amit a gondolat eredeti kiötlője „káros”-nak nevezett és amiért ez az egész hosszadalmas okfejtés elkezdődött.
Itt pedig annál a résznél tartunk, mikor arról van szó, hogy a féltékenység rossz-e és hogy ez külön választható-e a Harry Pottertől és a Star Warstól.
Mikor valamiről kijelentjük, hogy „… hát ez márpedig fos!” elkövetünk egy hatalmas általánosítást, aminél nagyobb fos, hát, nehezen található. Ugyanis ezt a fajta érzést nem csak a filmek, vagy a hasonló kaliberű és témájú filmek tudják előidézni, hanem bármi: a másik magasabb, a másiknak szebb a haja, a másiknak több a pénze és a többi. Ha az előbbi két filmet a féltékenység miatt károsnak nevezzük, erre a szintre rántjuk le őket, ami oké, rendben van, de akkor szépen soroljuk fel az ellenérveket – értsd: „melletteérveket” – is: a film érdekes, mérföldkő a művészetekben és kivált a filmművészetben, rengeteg pénzt forgattak bele, rengeteg tehetséges ember dolgozott rajta, hogy végül tökéletes manifesztációja lehessen ezek elegyének.
Ez pedig a bejárata az utolsó, még tisztázatlan kérdésnek: Miként is hat ez a közönségre? A HP esetében a tinédzser korosztályra kell gondolni, esetleg kicsit fiatalabbakra, és hasonlóképpen a SW esetében, de ennél, nem sokkal persze, de idősebbek is szóba jöhetnek. Károsan nevelné a fiatalokat ez a két film azzal, hogy olyan elemeket tartalmaz, mint ami a való életnek szerves része és ami esetleg féltékenységre adhat okot? Egy frászt, hogy azt ne mondjam: francot! Ezzel az érzéssel bőven találkozik már az ember, mire odáig jut, hogy az említett filmeket megtekintse, és nagyon helyes, hogy egy ilyen erőteljes példával van neki bemutatva, legalábbis abban a már-már elenyészően kis százalékban az eseteknek, amikor egy, az említett korosztály képviselői közül valamiként ráeszmél, hogy itt erről is szó lehet a rettentően izgalmas történet mellett. Alapjában véve, ilyen gondolattal csak akkor találja szemben magát bárki is egy film kapcsán, mikor már bőven kifejlődött annyira a személyisége, hogy elviseljen egy ilyen, talán még a Mikulás létét feszegető, meglehetősen indiszkrét kérdésnél is fajsúlyosabb, tényt.
