Az emberek érzéseinek mérgezését már véghez vitte a tudat ipar, de pénzt még nem szereztek eleget a cégek: Így hát gyűljünk össze ismét, és ünnepeljük meg az egyik legnagyobb élethazugság alapját: a szerelmet.
Elérkezett Bálint napja idén is, ez pedig előre mutat a holnap utáni akciós bonbonokra. De addig is el kell viselni minden szupermarketbe lépve az ízléstelen lufi szív áradatot, továbbá az amúgy is szarrá játszott szerelmes pop slágerek tömkelegét (bár ezutóbbit még könnyebben ki lehet kerülni). Közben pedig ügyelnünk kell a törékeny női lélekre, elvégre hiszik és vallják a Valentin szépségét és az ajándék fontosságát.
Na jó persze vallani nem mindenki vallja, sőt egyre divatosabbá válik az, hogy egy nő kifejezetten a férfi tudatára juttatja, hogy márpedig nem kell neki ajándék. Hiszen maga is érzi, hogy itt valami nem stimmel, mert a Valentin nem, hogy nem a szeretetről, de még csak a szerelemről sem szól.
De a fogyasztói társadalom már belenevelte a női lélekbe, hogyha nem kap ajándékot, akkor nem is olyan fontos ő a férfi számára. Akkor nem is szereti. Elvégre mindenki tudja, hogy egy nő mikor elmondja, hogy neki semmi nem kell erre a napra, akkor az pont az ellenkezőjét fogja jelenteni, és lehet, hogy tényleg ő is azt gondolja még a „szerelem-ünnep” előtt, hogy neki nem kell ilyen ostobasággal foglalkoznia, csakhogy a média szenny elhatalmasodik rajta, felkorbácsolja ösztöneit, és egyből a kapcsolat végét vizionálja Bálint nap alkalmával, egészen addig, míg meg nem kapja materiális élvezeti forrását.
Pedig a Valentin nap nem más, mint egy hazugságra épített biznisz, amely azt hiteti el az emberekkel, hogy milyen fontos a szerelem ünneplése, és hogy hűségedet ilyenkor apró (ami megint kamu) figyelmességgel be is bizonyíthatod ám.
Ez a hazugság pedig erőteljes romboló hatást fejt ki a társadalom egészére. Ugyanis a romantikus filmekkel egyetemben azt az érzetet kelti fel az emberben, hogy a szerelmet kell ünnepelni, nem pedig a szeretetet.
A legtöbb embernek persze fogalma sincs, hogy van különbség a kettő fogalom között, illetve, ha mégis, akkor egyértelműen a szerelem felé fordítja a relációs jelet. Csak hogy a valóság nem ezt diktálja. A szerelem egy körülbelül két-három évig tartó érzés (ami egyébként a biológusok szerint a szaporodási ösztön elősegítéséért felel, de persze nem kell mindig ezt a gondolkodásmódot követnünk), aztán elkezd kihűlni.
A társadalmunk pedig következetesen át is alakította ennek mentén a kapcsolati berendezkedését: mert már a partnerünket is fogyasztjuk, majd, ha elhasználjuk, szemétre dobjuk. És elhitetjük magunkkal ilyenkor, hogy ez csak azért történhetett meg, mert nem ő volt a nagy Ő, de sebaj, mert a keresés nem ért véget.
Létezik egyáltalán ez az idealizált nagy Ő? A mai kor ábrándképe biztosan nem, mivel a romantikus filmek sokasága, a Valentin nap, a közmorál, mind-mind azt a képet festik le, hogy majd lesz valaki, akivel egész életeden át boldogan és szerelemben fogod leélni az életed. És ebből születnek az olyan primitív elméletek, hogy a lelkeknek párja van, mert így jöttünk világra, és mindenkihez tartozik valaki, csak épp várnak egymásra, nem jött el az idejük.
Nem várt hatás ezzel pedig a depresszió, véletlenül sem a megnyugvás annak, akinek nincs partnere. Mivel folyamatosan szorongani fog attól, hogy nem találja az igazit, pedig ez aztán elő van írva, ennek így kell történnie… De miért is kéne így lennie? Vajon hány kapcsolat kell ahhoz, hogy az ember már ne tudja komoly képpel ezt a dolgot kimondani?
Persze az emberek érzik a problémát, hogy valószínűleg ez az egész nem igaz, csak hát kényelmesebb a hazugságot elfogadni, áltatni magukat, hogy márpedig van valaki a világban, akit a sors nekik szánt…
Mindezt úgy, hogy látjuk és érezzük: A kapcsolatok rövid életűek, a házasságok is egyre gyakrabban végződnek válásokkal. És ezt mind-mind a fogyasztói társadalom okozta, a Valentin nap, meg a romantikus filmek.
Mert az emberek a rózsaszín ködöt keresik a realitás helyett, szerelmet a szeretet helyett. Pedig a szerelem nem sokat ér, ha nem fog belőle szeretet következni, mert ezutóbbi fog összekapcsolni két embert hosszabb időre, nem pedig a szerelem.
Rengeteg mindenen látszik, hogy válságba kerültünk, hiszen kétségbeesésünkben próbálunk azért itt-ott ragaszkodni a realitáshoz, de ezt mind a rózsaszín köddel fűszerezve. Ezért jöhetett létre az, hogy a kapcsolatoknak igen komoly szabályrendszere lett, pontosan ugyanolyan, mint a házasságé. Egy az egyben át lett emelve. Csak jogilag más az elismerése, és itt a konfetti: a kapcsolatból bármikor kiléphetsz, ha már meguntad a másikat. Addig pedig mutathatjátok mindenkinek, hogy mennyire szeretitek ám egymást, lehet nyomni a szelfiket Instagrammra.
Mostanában pedig eljutottunk oda is, hogy rengeteg tini lány jelenti ki, hogy ugyan ő meg nem házasodik. Itt persze megint az ellentét logikája épülhet fel (hiszen valamiért direktbe szeretnek ellene menni a társadalmi szokásoknak úgy, hogy valójában akarják azt…), de érdemes megvizsgálni, mitől alakulhatott ez így ki. Valószínűleg azért, mert a házasságból már most menekülni akarnak, hiszen onnan nem lehet kényelmesen fogyasztani.
De ha egy lány hisz a nagy Ő-ben, megházasodni pedig nem akar… Ez egy igen torz és ellentmondásos gondolkodási módszer, ami erősen jelzi a generációs válságot. Nem csak azért, mert nincs kitűzött cél, és a semmibe tartva rohanunk eszeveszetten, hanem mert megfertőződött az egész gondolkodási módunk, hiba épült be, avagy mondhatnám úgy is, hogy drasztikus ütemben indult meg a létromlás.
Nyilván ez most nagyon közhelyesnek és egy béna hatásvadász szövegnek tűnik, de az igazság sajnos ez, hiszen mindenki tudja, hogy van valami probléma, csak azt nem, hogy mi. Én sem ezt jelölöm ki a világ fő problémájaként, de muszáj említést tenni róla, hogy ezt is lealjasították.
Ezért felfordul a gyomrom a Valentin naptól, és a romantikus filmektől, főként például a legnépszerűbbtől, a Titanictól. Két fiatal egymásra kattan, a csávó lerajzolja meztelenül, megdugja, majd megdöglik. Ez a romantikus történet? Amely leírja a szerelem legelső fázisát? Odáig aljasodik, hogy még csak nem is a szeretetet mellőzi, de még a szerelmet is, kivéve a legelső szikráját. Belemerít egy rózsaszín cukormázba, és mikor már fuldokolsz, akkor kiránt belőle, így nem csak hogy függővé tesz, de el is vonja utána az anyagot, hogy magadnak szerezd meg.
A maga nemében mondhatnánk, hogy zseniális, ezt én sem tagadom, de ugyanannyira aljas is. Főleg, hogy ezt mind egy katasztrófa filmként próbálják értékesíteni, mikor jól tudjuk, hogy a film fókuszában nem az áll, az pusztán csak ürügy a romantikusnak kitalált nyáladzásra. Az pedig egyértelműen jelzi, hova tartott már akkor a világ, hogy ennyi Oscar-díjat elnyerhetett. Mind emellett közönség kedvenc is. Hát nem ez a boldogság teteje, mikor minden mindenkinek passzol, mikor mindenki szereti ugyanazt a cukorbetegséget okozó szivárvány fagylaltot?
Egyébként, hogy félreértés ne essék: semmi bajom nem lenne az ilyen filmekkel, sorozatokkal, tán még a Valentin nap visszafogottabb változatától sem kapna el a hányinger, ha emellett párhuzamosan legalább ekkora mértékben lenne propagálva a szeretet jelentősége a szerelem mellett, és a párkapcsolati problémákról is vita folyna. Hiszen tudott, hogy ezek mindennapi életünk egyik legnagyobb kihívását jelentik, mégsem folyik róla folyamatos diskurzus, sőt még inkább a fogyasztás felé lendítik az embereket, ezzel fertőzve meg az erkölcsüket.
Az ajándékot pedig továbbra is várni fogják a nők, hibáztatni meg már nem is tudom érte őket, mert ez olyan mélyen beleépült érzelmeik közé, hogy attól tartok, hogy kitörölhetetlenné vált.
Aztán persze felmerülhet a kérdés, hogy mégis mikor ünneplejék meg a kapcsolatukat az emberek. Szerintem erre tökéletes alkalom az évforduló, mert annál semmi nem lehet személyesebb. A Valentin napot pedig meg kell próbálni elengedni a francba, mert valódi értéket nem hordoz magában.
Azon az alapon, amin most elindultam, bátran bele lehetne kötni a karácsonyi ajándékozásba, és az akkori megjátszott szeretetbe is. De nem bánom, mert azt is nagyon jól tudjuk, hogy nagyon sokszor nem arról szól ez az ünnep sem, mint amiről kéne, mert elvették tőle a valódi lényegét. Szerintem már az tönkreteszi az egészet, hogy elkezdik október végétől kidíszíteni a plázákat karácsonyi dizájnba, totális hangulatrombolás. Plusz mindenki gondolkozzon el, hogy mikor adott valódi, értékelhető ajándékot, és most hol van az ő öt-hat évvel ezelőtti ajándéka. Nem mondom, biztos van, aki hasznosat kapott, de az is érezheti a lealjasodás mértékét.
Igazából a valódi dolgok már mindenütt kezdik elveszteni jelentőségüket, csak a megszokások maradnak meg, tartalom nélkül. Kontextust vesztett a világ. Illetve kiemelték belőle, és beleszórták az ürességbe. De legalább mindenki elmondhatja magáról, hogy ő egyéniség. De akkor zárjunk is egy ikonikus jelenettel, a Brian életéből:
