Értekezés a Manchester by the Sea című filmről

Rövid élménybeszámoló egy félig-fontos filmről.

337
0

Vajon gondolta-e Eadweard Muybridge mikor megalkotta a mozgóképet, vagy eljátszott-e a képzelettel Louis és Auguste mikor megérkeztek az első vonaton, hogy találmányukkal művészeti ágat hoznak létre, mely röpke 141 év alatt minden mást lekörözve hatalmas, világ méretű közönségre tesz szert? Nos, egy idő után bizonyára, de szerintem a mozgókép mai formája minden képzeletüket felülmúlta és jóval túltett mindenen, amit annak idején neki tulajdonítottak.

Holland származású angol fényképész, a mozgófilm fejlesztésének úttörője és sokak szerint a mozgókép megalkotója.

A film mára a mindennapok szerves része, gondoljunk akár reklámra egy hatalmas kivetítőn, egy sorozat epizódjára, egy Tarr Béla filmre vagy akár telefonnal rögzített videóra, nem mehetünk el a tény mellett, hogy hatalmas és mély. És minthogy rendkívül kiterjedt, különböző ágakra, zsánerekre osztható tovább.

Mostani filmünk is a fent említett kategória-rendszer egyik darabja, úgynevezett “Dráma”, de én sokkal jobban szeretem saját besorolási rendszerem szerint skálázni a filmeket, így az alábbi csoportba helyezem: Lightos Művészfilm.

Talán furcsának hathat, hogy miért is neveztem “Lightos”-nak. Nos, mert egy ilyen típusú film – amely kötelezően lassabb hangvételű, elengedhetetlenül próbálja erőltetni a mélyebb, mögöttesebb tartalmat és természetesen mindenképpen pozitív végkifejlettel rendelkezik – szimplán nem gyakorol különösebb lelki megterhelést a nézőre, az ilyesmit pedig nem tudom másként nevezni: könnyed, lightos. Ezen kedvelt kategóriámba tartoznak olyan kiemelkedő alkotások is mint például az Én Earl és a Csaj, aki meg fog halni vagy mondjuk a Fél Nelson. Olyanok ezek a drámának, mint amilyen a Star Wars a sci-fi-nek vagy a Keresztapa a gengszterfilmeknek: tipizálható velük a műfaj.

Más a helyzet mondjuk egy olyan filmmel mint a Holt Költők Társasága, ami érdekes módon komédia besorolást is kapott IMDB-n számomra elfogadhatatlan módon, de erről majd egy másik írásban.

Kalandozzunk is vissza a Manchester by the Sea-hoz:

Az igazat megvallva, már csaknem egy éve annak, hogy láttam így többé kevésbé homályos emlékeimre, és egy korábbi írásomra támaszkodva alkotom ezt a mostanit.

Annyit mindenképpen meg kell említeni, hogy a történet alapjában véve jó. Általában tartózkodnék a “jó”, “rossz” és egyéb könnyen megfellebbezhető kifejezések használatától, viszont ez esetben teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a történet remek, kellemesen sekélyes, kellemesen mélyen tálalva. Sokan akik hasonló filmekről írnak a storyba kötnek bele: “Nem elég érdekes”, “… ez mégis miről szólt?”, mondják és távolodnak el félelmetes gyorsasággal az igazi értelmétől. Ugyan ezen emberek szoktak a miénkhez hasonló – bár kétségtelenül sokkal népszerűbb – internetes platformokon a könnyen követhető filmekről is hasonló hangvétellel szólni.

Egy könnyen nyomon követhető, eleje-közepe-vége filmmel bizonyos emberek nem elégszenek meg bizonyos okokból. Az ilyen filmek viszont teljesen másfelől közelítenek a nézőhöz.

A méltán legendás, táncolós jelenet az Egy asszony illata című filmből.

Vannak a hatásosságra kihegyezettek, mint mondjuk a Pillangó Hatás, ami aztán olyan, hogy az ember arca leolvad a végén. Vannak azok melyek figyelmet akarnak, részleteket sorakoztatnak fel, bevonják az embert, mondjuk a thrillerek vagy nyomozós filmek. Viszont a drámák előszeretettel mesélnek el hétköznapi történeteket nem hétköznapi szereplőkkel vagy – néha ebből adódóan – helyzetekkel (Good Will Hunting, Egy Asszony Illata és sorolhatnám).

Ami nekem nem nyerte el a tetszésemet a Manchester by the Sea-ban, hogy hétköznapi történetét hétköznapian mesélte el, ez pedig a tipikus Lightos Dráma: Nem érdektelen de nem is ülünk tűkön, nem unalmas de hátradőlve nézzük, nem olyan hatásos de azért érezzük a végén, hogy ezzel akartak valamit, épp ezért, talán nem jön át olyan “jól”.

Fontos kiemelni, hogy itt nem a konklúzióra – “Na ez miről szólt?!” – gondolok hanem arra az érzésre, ami akkor keríti magába az embert mikor valami igazán jót lát, amikor megnézi végig a stáblistát és utána is ottmarad a fotelban, vagy a moziszékben, hogy gondolkodhasson rajta. Ezek a típusú filmek erre építenek és remekül teszik, de néha nem sikerül. A hétköznapi téma jó, mert közelebb hozza a nézőt, de ahhoz, hogy valami erős érzést, vagy hangulatot továbbítsunk felé, bizony fel kell kötni a gatyát és beledöngölni az érzést.

A régi város
(2016)

Ilyenkor mindig a Torinói Lóval kezdek el példálózni, de arról majd egy másik írásban. Gyakran megesik mostanában, hogy nagyobb társasággal közösen nézünk filmet és valaki mobilozik, vagy unatkozik esetleg háton úszik és csak a végét várja… mondjuk egy Black Mirror epizódnak. Ez ékes bizonyítéka az érdektelenségnek és mitagadás bennem is van egy kevés ebből. A filmek pedig nem mindig vannak erre felkészülve, a komoly mondanivalóról nem vonhatja el a figyelmet felrobbanó városok és kiömlő belek sokasága ezért a fogyasztó gyakran megunja.

Ezt tudva nem csak küzdeni ellene és belebukni lehet – mert lássuk be, ebbe a küzdelembe csak belebukni lehet – hanem ráépíteni is. A film minden eszközével egy célra kell összpontosítani. Esetünkben jó lett volna ha – szerintem – még egy kicsit lassabb és hosszabb a film, bár tekintve, hogy így is bőven a két és fél órás kategóriába esik, talán inkább időbeosztásnak és a dolgok fontosságának arányba állításának kellene neveznem. A párbeszédeken lehetett volna egy kicsit dolgozni vagy ezek gyorsaságán (értsd: lassúságán), ezek mind a hangulat és a történet eszközei, és ha az ember azért aggódik, hogy egy ilyen film véletlen ilyen lesz, akkor biztosan ilyen lesz és ekkor kapjuk a Manchester by the Sea-t.

Bárkinek bármikor épülésére szolgálhat megtekinteni, de előtte – vagy utána – mindenképpen kerítsen sort, a fent említett többi filmre is (hivatkozásokkal láttam el azokat, amiket ide fontosnak érzek).

VÁLASZ

Ide jöhet a hozzászólás!
Írd be a neved